Koncert(élmény)beszámoló

Az egész valahogy úgy kezdődött, hogy Lillel igyekeztük elsunnyogni a tényt, hogy van VIP jegyünk, ami nem volt teljesen ésszerűtlen, mert ha annyi forintom lenne, ahányszor tegnap a vippesekkel kapcsolatos nem kicsit negatív kommentet hallottam, akkor meghívhattam volna a páromat fesztiválsörre belőle, nem egyre, nem kettőre.

Vissza a koncerthez. Ajándékzacskó- és túró rudi vásárlás után értünk a Wigwamhez, ahol kulturált és vidám iddogálás folyt a kerthelyiségben. Belefutottam Yuméba és Chiakiba, Chiaki pedig a kezembe nyomott három üveg Panyolai elixírt, hogy na, ezt nyomjam a srácok kezébe. A legviccesebb jelenet szerintem az volt, amikor a Wigwam tetején az ajtón kijött Rick, majd Lil közölte: "Kijött Rick.", én meg mint a hülye, megfordultam, és elkezdtem kiabálni meg integetni, hogy "Rick, Rick!" - ő meg visszaintegetett. Epic volt! Csak hogy tudjátok, Rick úgy néz ki, ahogy Krampusz úr fog olyan 15 év múlva, szóval szívemnek nagyon kedves. (Ő egyébként a külföldi turnémenedzser, aki annyira lekötötte Prágában a figyelmem, hogy észre se vettem mellette Kaorut.)

Rick. Szőrös. Óriási. Állati!

Háromnegyed ötkor beálltunk Lillel a VIP sorba, és azon tanakodtunk, hogy akkor most melyik tízes blokkban menjünk be, végül megoldódott a dolog, megkaptuk a vippes ajcsikat, listáról ellenőriztek minket, aztán jókora csúszással betereltek a wigwambe mindenkit egyszerre, és felküldtek minket egy lépcsőre, ahonnan egész jól lehetett látni.

Nora igazgatta az embereket, és hadd mondjam itt el, hogy a Dir en Grey anyukája kifejezetten ijesztő. Az ember azt gondolná, hogy Nora aranyos, meg cuki, meg minden... de nem, Nora kőkemény. Végül is kell egyfajta keménység ahhoz hogy egy turné alatt egyetlen nőként a srácok alsóját mossa... No, de vissza a VIP meethez.

Bejöttek a srácok, négyen, Kyo szokás szerint nem, de ezen nincs semmi meglepő, igazán, nem is számítottam rá. Die iszonyú másnapos volt, főleg mert alig egy órája kelt fel a turnébuszban, akkor is Rick ment érte, szóval nem lehetett éppen jókedvű, és akkorákat ásítozott, hogy öröm volt nézni. Nora aztán random kiválasztott embereket, akik kérdéseket tehetnek fel a bandának - nem volt sok ilyen, de én voltam az egyik! Miután előttem olyan okosságokat kérdeztek, mint pl. hogy Kaoru hisz-e Istenben (igen), meg hogy tényleg számítanak-e neki a rajongók, vagy csak káposztafejek vagyunk (számítanak), az első dolog, amit ki bírtam nyögni, hogy volt-e idejük várost nézni Budapesten, mire Die mondta, hogy egy kicsit igen, tegnap este, és ettek gulyást is! :) Ez valamiért bájosan vette ki magát.

Nora végigkérdezte, hogy ki volt már Diru koncerten, több országban, tíznél többször, ki magyar, ki külföldi, és így tovább. Hát nem volt sok a magyar, ezt el kell ismernem... de azt hiszem, ez a fiúkat a legkevésbé sem zavarta. Ezután oda lehetett menni hozzájuk, kicsit pacsizni velük, meg smúzolni, ajcsikat odaadni, beállni négyük közé, Nora csinál egy fotót, aztán könnyes búcsú, és beállás a sorba. Miközben mások éppen ezt csinálták a bandával, én fotóztam, mint az őrült... A legjobb egyébként Kaoru  LILA bakancsa volt, imádtam:

Nem milka-szín, inkább sorkiemelős filctoll-lila.

Aztán elodázhatatlan volt, hogy rám kerüljön a sor. Odamentem Shinyához, kezet fogtam vele, aztán a kezébe adtam kicsit remegve az ajándékát, a Rubik-gömböt, és elhadartam, hogy "tsumaranai mono desu", mire szegény olyan megdöbbent képet vágott, mintha azt mondaná, hogy "hé, én a dobos vagyok, biztos nekem hoztad?" de nagyon félénken elrebegett egy arigatót, léptem tovább. Toshiya, kézrázás, Toshiya rám villantja a "heló, Toshiya vagyok" mosolyát, aztán tovább lépek, kezet fogok Die-jal, Die felvillantja, a "heló, én vagyok Die, a nagyon szexi!" mosolyát, aztán Kaoru elé lépek, kézfogás Kaoruval, Kaoru felvillantja a "férfi vagyok, férfi vagyok, férfi vagyok bammeg, istenkirály vagyok, de te szólíthatsz Kaorunak" mosolyát. Aztán már szinte remegnék tovább, amikor Nora szól, hogy izé, fotó?

Beugrom négyük közé, Nora elkattint (a fotó természetesen szar lett és homályos...), nekem meg eszembe jut, hogy nálam vannak Chiaki pálinkái, meg Kaoru ajcsija. Kb. annyi időm volt, hogy odaugorjak még egyszer Kaoru elé, a kezébe nyomjam az ajándékot, mélyen a szemébe nézzek, és azt mondjam: "köszönöm, hogy eljöttél Magyarországra." Kaoru elnézően mosolyog. Előkapok egy alkoholos filcet, és megkérem, írja alá az alkaromat. Aláírta: 

A kép a koncert után készült, addig megkopott kicsit.

Aztán gyorsan még Die elé is odaléptem, és roppant értelmesen közöltem vele, hogy "Die-san, kore wa hangarii no yuumeina parinka", és odaadtam Chiaki rózsaszín zacskóját a három üveg pálinkával... hát basszus, szerintem Die a gulyás előtt vagy után tolt pálinkát tegnap, mert a "parinka" szóra felcsillant a szeme a szemüveg mögött, és mosolyogva közölte, hogy "oooh thank youu!" - hát Die, komolyan, nem is te lennél, ha nem a piának örülnél :)

Aztán csináltam volna még több képet, de Nora kipaterolt, és közölte, hogy menjünk előre sorba állni. (Csomóan eleve kihagyták a fotózást, csak szaladtak a kordonhoz.) Én ennek örömére beálltam a "szokásos" helyemre, a bal-középre - ráadásul ott voltak a legkevesebben. Ez utólag bölcs döntés volt, mert kimaradtam a legnagyobb gyilkolászásból, ami Die előtt a jobb oldalon zajlott... mondjuk így is küzdenem kellett az életemért.

Ez volt életem legdurvább koncertélménye, és örülök, hogy ép bőrrel megúsztam. Nem a tömeg volt a gond.... az normális a második sorban állva. Nem is a hőség és a szomjúság.... néha azért locsoltak minket és kaptunk inni. Nem is a kifacsart pózok... azt hiszem, a legszörnyűbb az volt, hogy egyedül voltam egy csomó vadidegen között, akik viszont mind barátnővel vagy társasággal voltak, így én lettem a "leggyengébb láncszem", engem nem védett senki. Az a két lány, akivel az elején egy kicsit beszélgettem, eltűnt mellőlem, az egyiket a szekus kapta ki, amikor már nem bírta tovább. Megjegyzem, nagyon nagyon sok ember lett rosszul, pont a tömeg kellős közepén... ahonnan kimenekülni se lehetett.

A setlist, ha valakit érdekel:

Kyoukotsu No Nari
Hageshisa To, Kono Mune No Naka De Karamitsuita Shakunetsu No Yami
Obscure (új verzió, nekem nem jött be.)
Lotus
The Fatal Believer
Agitated Screams Of Maggots
Different Sense (SZERELMES GITÁROK!)
Decayed Crow

Inward Scream (Kyo szóló)

Yokusou Ni DREAMBOX Aruiwa Seijuku No Rinen To Tsumetai Ame
Bugaboo
Rotting Root
Tsumi To Kisei

Inward Scream (második Kyo szóló)
 
Amon
Zan
Reiketsu Nariseba

Encore:
Ain't afraid to die
Mr. Newsman (ezen kicsit WTF voltam, szerintem még sehol nem játszották...)
Rasetsukoku

Maga a koncert. Az intrót nagyjából végigfilmeztem, aztán durvultam egy sort Hageshisán, utána viszont szinte folyton fotózni próbáltam... több-kevesebb sikerrel. Aztán a Different Sense gitárszólót is megpróbáltam felvenni, meg az Inward scream-eket, végül az Ain't afraid elejét is. Nem nagyon tudok mit mondani a zenei oldalról - ismerem őket, már jó tíz éve hallgatok Dirut, hallottam már őket élőben, szóval ilyen téren pontosan azt kaptam, amire számítottam. Kyo annyira nem nyűgözött le, mint először... Kyo-fanok, kövezzetek meg, de valahogy úgy érzem, mintha most már kevesebb lenne Kyoban az ösztönszerűség, és egyre több lenne a tanult mozgás. Tudatosan manipulálja a közönséget, és egy-egy gesztusa nekem már kicsit túl mesterkéltnek tűnt. Hozzátenném, hogy láttam én már őt másmilyennek is... de itt most ő a közönségnek játszott.

Kaoru. Hát igen, Kaoru. Kaoru egy DÖG volt, amennyire képes belebújni az ártalmatlan harmincas pasi jelmezébe, a színpadon annyira kijön belőle a szexualitás. Aki azt mondja, hogy Die szexi, még Toshiya is szexi, de Kaoru nem, hát az rossz helyen állt ezen a koncerten. Végig kommunikált a közönséggel, többször a szemembe nézett (az első sorok mindig kiváltságosak ebből a szempontból), és néha direkt hergeltük egymást meg mutogattunk a másiknak... Két legepikebb Kaoru moment:

- Nana a fényképezőjét babrálja a tömegben, valami kattan a homlokán. Hát Kaoru hozzávágott egy pengetőt. Mire Nana körülnéz, pengető sehol.

- Koncert végén pengetődobálás, sok megy hátulja, én meg ezerrel integetek neki, és közben formázom szájról olvasás címén, hogy "na dobjad, dobjad már", és közben igyekeztem erotikusan nézni, ami a kigombolódott felsőben annyira nem is volt nehéz. (Főleg, mert Kaoru bukik a nagy cickókra.) Kaoru rám néz, és kifejezetten agresszív, hergelő arccal mond valamit, neki is mozog a szája. Én erre kidugom a nyelvem, és megint jól letátogom, hogy "dobjad, dobjad". Kaoru rám néz, baseball-os mozdulattal hátranyúl, majd erővel nekidobja a pengetőt a cickóimnak. Én annyira megijedek a mozdulattól, hogy becsukom a szemem és elfordulok (lúzer, lúzer!), így valaki a második pengetőmet is felmarkolja. Kaoru, a szándék megvolt, én láttam! Bocsi, rossz vagyok dolgok elkapásában. Ahogy Monica mondta Chandlerre: "He's a dropper."

A koncert közepe-vége felé, még az Encore előtt majdnem feladtam én is. Az éhség-szomjúság elmúlt, a fáradtság fokozódott, és őszinte leszek: egyre kevesebb türelmem volt küzdeni a kedves körülöttem állókkal. Jobbra egy külföldi lány túrt vállal, balról egy másik külföldi lány túrt könyökkel (egy darabig. Amíg meg nem haraptam. Szegény nagyon meglepődött... de hát ott volt a könyöke az arcomban. Ösztönös volt, de értette a célzást.), egy elég bunkó magyar lány meg félig mögöttem állt, a karjával mellettem átnyúlva fogta a korlátot (ami 2 emberrel előtte volt, nonszensz, harmadik sorban korlátot fogni), és amikor egyrészt őt, másrészt a két külföldit próbáltam visszanyomni attól, hogy még beljebb sodorjanak (az egész sor ment be Kyo felé középre), a végén még neki állt feljebb, hogy "ő tart engem, és ha nem tartana, akkor elesnék". Aztán mindenkinek hangosan ecsetelni kezdte, hogy a "hölgy mellettem milyen agresszív", és hasonlók. Komolyan, kezdtem ott tartani, ha nem hallgat el, akkor állcsúcson vágom, aztán ha jó szögben találom el, még ki is akasztom neki. Komolyan, ne járjon koncertre, aki nem bírja az ilyesmit, vagy legalább lássa be, ki az, akivel nem érdemes kötözködni a helyért. Nem vagyok az a tizenöt éves csitri, akit félre lehet tolni a helyéről. Pff.

Víz!

A koncert egyébként rövid volt, darálták nagyon a számokat, és amilyen sokat kellett várni rá, olyan hamar el is múlt. A szerzeményeim: egy MOO bakelit, egy MOO deluxe cédé, egy aláírt poszter (mind az öten, arany tollal), egy nagyon béna laminált biléta, és egy nagyon béna kulcstartó/karabiner. 

Trófea: aláírás Kaorutól.

Sérülések: semmi, a fülcsengést leszámítva.

Tanulság: nem jó egyedül. Bár Gyöngy velem lett volna. <3

Másik tanulság: egész jól fotózom extrém körülmények között.

További fotók: ITT.