Leültek megbeszélni

Az úgy volt, hogy szitált a köd. K. hazafelé sétált a metróból, amikor meglátta T.-t az utca túloldalán állni. Megint volt egy összenézés köztük, aztán T. elindult felé, de nem állt meg előtte, amikor odaért hozzá, hanem kicsit elfordult, nem nézett a szemébe, talán dühösnek látszott. Leültek egy padra a járda szélén, még mindig szitált a köd, összeállt a hajuk, kis cseppecskék ültek a kabátjaikon. Hideg, nyirkos idő volt.

- Nem volt fair, hogy eljöttél. Egyszerűen... egyszerűen nem volt fair.
- Tudom.


- Én... ha megint együtt lennénk... lehet, hogy megint elhagynál?
- Lehet.


- Én... én együtt élek valakivel.
- Tudom. (...) Láttam a cipőket... az előszobában.
- Amit tettünk, az... az nem volt helyes. Nem volt helyes.
- Tudom. Nem volt az.
- Most... most turnén van éppen. Nem akarom felhívni, ez nem telefontéma... megvárom, amíg visszajön, és mindent... el tudunk rendezni. Addig viszont... nem találkozhatunk. Ez... ez így nagyon nehéz. Nagyon nehéz.

(...)

Aztán persze öt perccel később mégis K. lakásán voltak. Nyirkos hideg hajjal, és nyirkos, hideg végtagokkal. Akkorát keféltek, mert az bizony nem szeretkezés volt, hanem kőkemény kefélés, mintha ők lennének az utolsó emberpár a földön. Aztán megint jött a lelkifurdalás és a szégyen. T. nagyon rossz embernek tartotta magát utána... és kifejezetten mocskosnak. Woody mondta, hogy nincs a szexben semmi mocskos, kivéve, ha igazán jól csinálják.


Örülök, hogy az eredeti sztori így folytatódik a fejemben. Valóban nincs annál kiábrándítóbb, mint amikor két ember között elsikkad a szerelem, és eltűnik a vágy. Most, ennyi minden után, hihetetlenül kívánják egymást. És ez tetszik. Maradjon is így.