Szerelmes gitárock

Hozzáteszem még az elején, hogy nekem a könnyűzene kimaradt az életem első bő egyharmadából, de inkább feléből. Leszámítva a "Lambada" kazettát, amit hatéves koromban kaptam, és egy DJ Bobo kazettát, amit tizennégy évesen, nekünk otthon nem voltak pop-rock lemezeink (az Abbát és a Beatles-t leszámítva). Ilyesmivel én csak akkor szembesültem, ha autóban bekapcsolva maradt a rádió (és nem a Bartók), vagy ha osztálybuliban lekapcsolták a lámpákat.

Ellenben sokat jártam "zenetáborba", ami hangozzon bármilyen amerikai pitésen is, végülis a furulya mindenféle helyekre dugásán kívül leginkább arról szólt, hogy reggel nyolctól délig gyakorlás, aztán délután kettőtől este hatig megint, és ez öt-nyolc napon keresztül. Esténként néha callanetics-óra a gitártanárnővel, vagy tábortüzezés. És kipróbálhattam mások hangszereit. Azt hiszem, ekkor kezdődött a gitárszerelem.

Először az akusztikus, és a spanyol gitáré. Körülbelül harminc lemezem van, csak gitárdarabokkal (régen az ember még megvette a CD-t, a letöltés előtti időkben). Borzasztóan vonzott maga a hangszer, és még állítólag lett is volna hozzá érzékem, ugyanis jó nagy kezem van, és hosszú, mozgékony, de gyenge ujjaim. Élveztem, hogy a lefogáshoz, a pengetéshez nem kell erőt kifejtenem, és a húrok... a húrok lenyűgöztek. Borzasztóan tetszett, hogy a zongorával ellentétben egy egyvonalas C-t le lehet fogni több húron is. A fejem azonnal megindult, és persze azon gondolkoztam, hogy ez mennyi kombinációs lehetőséget jelent! Míg mondjuk egy Chopin-darabot, ha nem elég nagy az ember keze, csak "tördelve" tud lejátszani, a gitárnál nem gond az sem, ha az ember nem ér át valamit, mert vannak alternatívák. Az is tetszett, mennyiféleképp lehet pengetni, ütögetni, szakítgatni a húrokat. Lenyűgöző élmény volt!

A rockzenében is a gitárok azok, amik valahogy mindig megragadnak. Punkzenekarban játszani három hónap alatt meg lehet tanulni, de az igazán nagy gitárosok azok folyamatosan képesek fejlődni, és a rutin nem egy bizonyos pontig alakul ki, hanem folyamatosan. És amennyire mondjuk nekem külsőre meg egyébként Miyavi nem jön be, de ahogy gitározik... attól visszatartom a lélegzetem. Miyavi, aki tizenöt évesen, egy sportsérülés miatt, otthon, az ágyban fekve, autodidakta módon megtanult gitározni... az még önmagában nem is lenne olyan elképesztő, ha nem párosulna azzal a ténnyel, hogy milyen kreatívan használja a hangszert.

Azt hiszem, a Gazette-et zeneileg olyan... maximum egy-két éve kezdtem el hallgatni. Előtte is volt egy-egy szám (a "csajozós" vagy a "partizós" darabok, mint mondjuk a Cassis, vagy a Silly God Disco, esetleg a Linda), ami fent volt az mp3-lejátszómon, de azért bevallom töredelmesen, én is úgy tekintettem rájuk, mint rossz Diru-imitátorra. a DIM nem sokkal az Uroboros után jött ki, ez azt hiszem, 2009-ben történt, én meg ott vinnyogtam a gép előtt, hogy komolyan, Schmitt Pál egy dolog, de hát nekik nem szólt senki, hogy ez egy milyen gyenge koppintás már? :)

Hogy mi változott azóta? Én változtam. Azt hiszem, a fő ok, ami miatt elkezdtem megszeretni a Gazettet, az a tény, hogy alapvetően... hasonlítunk egymásra. Most nem megyek bele ebbe részletesen, mert a poszt témája nem ez. Sokkal inkább a tény, hogy van egy Fej és van egy Kéz, és ez a kettő valahogy megtanult együtt dolgozni. Ehhez az kellett, hogy Kéz kezdettől fogva belenyugodjon az alárendelt szerepbe, és Fej képes legyen tanulni tőle adott esetben, félretéve a "leader-sama" effektust. Úgyhogy most már ott tartanak, hogy ketten gitároznak egyre jobban, egyre jobb számokat.

Amit imádok bennük, az a tény, hogy képesek és hajlandóak fejlődni, márpedig ez viszi előbbre az embert. Nem számít, hogy tehetséges vagy-e, vagy ha nem vagy az. Az egyetlen dolog, ami számít, hogy csináld azt, amit úgy érzed, csinálnod kell; tedd magad oda, adj bele mindent, és ha lassan, és hosszú idő elteltével is, de le fogod körözni a tehetségeseket, akik ülnek a babérjaikon. A Gazette az elmúlt két évben exponenciálisan növelte a zenei teljesítményét, és tudom, tudom, érzem, hogy a koncepcionális, nulláról összerakott album lesz idén az áttörés. Nagyon bízom bennük, annyira, mint még egyetlen zenekarban sem. Ha sikerül, és megcsinálják, akkor igazolni fogják a nézetemet, miszerint szorgalommal messzebb lehet jutni, mint adottságokkal.

Alig várom, hogy kijöjjön az előrendelés a lemezre... bár az még legalább fél év, azért elkezdek félretenni rá. Tisztelem azokat, akik tudják, hogy hol vannak a határaik, és mégis mindig feszegetik őket, és próbálják messzebb kitolni, vagy áthaladni rajtuk.