Ongaku to hito

Idén májusban lesz körülbelül öt éve annak, hogy komolyan és eltökélten a Jrock/RPS írásnak dedikáltam magam. Ezalatt az öt év alatt, azt hiszem, majdnem minden ficcet megírtam, amit koncepcionálisan meg akartam írni. Mindig is szereplőkben, karakterekben gondolkodtam, sosem bandában. Azt hiszem, zenekedvelőként is mindig a karakter, az egyéniség, a színpadi persona ragad meg először, és csak utána az, amit játszik. Amikor hat (hét, nyolc?) évesen először láttam meg David Bowie-t, majdnem mindegy volt nekem, hogy milyen zenét játszik, mert a figura érdekelt, Ő érdekelt - amit csinál, amilyen zenét ír és játszik, az csak a személyisége kivetülése.

A párom persze nem érti ezt a hozzáállást, és szerintem a legtöbb ember nem így van ezzel, mint én... mármint, a legtöbb ember, akit ismerek, a zenét a zenéért szereti. Apámat nem érdekli, hogy mit énekel az énekes, nem kíváncsi a szövegre; a párom a kedvenc bandáiról semmit sem tud, még a tagok nevét sem, mert nem fontos nekik. Vajon Csajkovszkij zenéjéből levon vagy hozzátesz, hogy homoszexuális volt, vagy teljesen irreleváns ez a tény? Freddie Mercuryval kapcsolatban mi a helyzet? Befolyásolta az Abbát a két párocska eltávolodása egymástól abban a tekintetben, hogy milyen zenét csináltak?

Számomra a zene és az ember el nem távolítható kapcsolatban áll. Nem tudok olyan zenét hallgatni (vagy ha igen, akkor csak rádióban, bevásárláshoz, kocogáshoz), amely nem jelent nekem valakit. És visszafelé is így működik a dolog: nem tudok már olyan bandákat hallgatni, akik nem állnak emberileg közel hozzám. 

De mire is akarok kilyukadni? Arra, hogy vannak emberek, vannak témák, amelyek hiába mozgatnak, mégsem tudom megragadni őket. Sokáig ilyen volt nekem a Kiyoharu-Kyo-Gara koncepció, amit élvezettel olvastam másoktól, és végül, nagyon hosszú kínlódás után belevágtam a fejszémet. Azt gondoltam, ha az egészet kihelyezem egy külső nézőpontba, és eltávolítom a három szereplőt magamtól, ha megtalálom az érzelmi szeparáltság állapotát, akkor működni fog a dolog. És azt hiszem, működik is, még ha rétegenként rántom is le magamról a bőrt fejezetről fejezetre.

Az egyetlen dolog, amiről képtelen voltam írni az elmúlt öt év alatt, az épp az a közeg, amelyből tizennégy éve elindultam. Pedig, azt hiszem, ha van karakter, és van történet, amely ennyire adja magát, akkor az az Ikszé. Adott két kissrác, a jó fiú, és a fiú, aki még azt se tudja, hogy mi a jó és a rossz. Egy nap arra jön haza, hogy az apja holtan fekszik a nappaliban, egy zsebkendővel van letakarva az arca. Dühös, értetlen. A dühe tovább fokozódik, amikor kihallgat egy beszélgetést az apja temetése után a halotti toron, és rájön, hogy az apja öngyilkos lett. Tíz éves, zavart, problémás kisfiú, aki a tévét kapcsolgatja, és meglát egy KISS videót. Ahogy engem is letaglóz David Bowie látványa, őt is letaglózza a smink, a haj, a fellépőruhák. Lehet, hogy a zene ebben a pillanatban nem is fontos neki - csak azt érzékeli, hogy ez valami vad, ez valami megzabolázhatatlan és erőteljes; minden, ami ő abban a pillanatban nem. Lázadni kezd, és mint árva gyereknek, ezt is elnézi mindenki. Kitalálja, hogy rockzenész lesz, ezt is elnézik neki. A gyerekkori barát bepalizható, vagy részben feláldozható, elmennek a nagyvárosba, egyik napról a másikra élnek. Lázadó ifjú rájön, hogy nem szeret dolgozni, bebóvlizott barátja dolgozik helyette is. A zenéjük nem kell senkinek, ezért lázadó ifjú kölcsönkér az anyjától, hogy magánkiadásban megjelentesse az első lemezét. Anyu ezért eladja a családi vállalkozást, és minden pénzét a kicsi fiába fekteti. A dolog bejön. Lázadó ifjú becélozza a Budokant, és mikor eljut a Budokanba, becélozza a Tokyo Dome-ot. Ötven telt házas koncertet ad ott végül. Közben retteg, hogy harminc éves lesz, és "túléli az apját", törési-zúzási és hisztériás rohamok törnek rá, csak hogy egy perccel később zokogjon és bocsánatot kérjen. A barátja még mindig ugyanaz az egyszerű, rendes srác, aki bármit megtesz neki és bármire hajlandó; lázadó ifjú a szájába adja, hogy milyen szövegeket kell mondania nyilvánosan, hogy kemény rockernek tűnjön. A fogadott öcsikéjével (bátyjával?) ők közben élvezettel rongálnak hotelszobákat és polgárpukkasztanak. Legjobb barát besokall, és beijed - lázadó nem-is-annyira-ifjú már tíz évre előre eltervezte az életüket, de ő most másvalaki irányítására vágyik. Besokall, ki akar szállni. Lázadó rávágja kapásból, hogy "oké", majd egy perccel később felszegi az állát, és azt mondja, ő erről nem dönthet egyedül. Bevonul a társaság, egy darabig néma csönd, majd a fogadott öcsike bátortalanul megszólal: "És velünk mi lesz?" 

Lázadó nem áll szóba legjobb baráttal, és kapásból a feloszláson gondolkozik. Öcsike mentené a menthetőt, javasolja, hogy csinálják tovább négyen, aztán próbál másik énekest találni a bandába, lázadó viszont meghallgatni sem hajlandó a "pótlékokat". Ő sértett ember, akit a gyerekkori legjobb barátja cserbenhagyott. Forr benne a düh, összehív egy sajtótájékoztatót, amire a barát nem jön el, bejelentik a feloszlást, a barát közben a saját rádióműsorában adja az ártatlant, hogy ő nem kapott meghívót. Közben lázadó már ott tart, hogy négy fővel is megcsinálja az utolsó koncertet, majd énekel a közönség, aztán egy nappal az esemény előtt a fogadott öcsike azt mondja neki: te az ő hangjára írtad a dalaidat, nem máséra, neki ott kell lennie. Úgyhogy pökhendien, de telefonál, a legjobb barát eljön próbálni, de még csak nem is tartózkodnak egyszerre egy helységben. Lázadó elhatározza, hogy a koncert után odamegy majd hozzá, és mindenki szeme láttára péppé veri, majd lesétál a színpadról. És amikor már vége mindennek, ránéz arra az emberre, aki tizenhét évig a legjobb barátja volt, és nem képes megütni. De már megbocsátani sem képes neki. 

Egy év múlva a fogadott öcs meghal - hogy baleset vagy öngyilkosság-e, mindenkinek egyéni elképzelésére van bízva. És akkor, ott, a lázadó összeroppan. Szeretné a legjobb barátját hibáztatni, de közben magát is hibáztatja. Két évre elbújik a nyilvánosság elől, és életében először azt érzi, hogy fogalma sincs, kicsoda ő. Aztán megpróbál összerakni a saját roncsaiból egy másik embert, aki képes őszintén beszélni, aki mérhetetlenül szeretethiányos, de mégis képtelen igazán közel engedni magához bárkit is, és ezért minden megnyilvánulása teátrálissá, művivé válik. Egy álarc mögé rejtőzve visszatér a színpadra, és a sorsa ettől kezdve talány... 

Nem véletlen az a mondás, hogy az élet szüli a legjobb történeteket. Öt év fanficc írás után is majdhogynem képtelen vagyok egy Yoshiki POV-ra, pedig érzem, hogy ez még kimaradt, ezt még meg kéne tenni, ezt még valakinek meg kellene írnia. Én nem tudom őt elengedni, ő pedig nem is fog engem elereszteni soha. Ha valaki rosszat mond róla, én nyelek egyet, mert azt érzem, mintha rólam mondanák... Eszemben sincs hozzá hasonlítani magam. Egyszerűen csak átérzem, milyen érzés, amikor ennyire függsz a más emberek szeretetétől és rajongásától, hogy miattuk vagy képes összeszedni magad és átlépni a saját korlátaidon, de közben bármit is teszel, a teljes elfogadást és megértést talán sosem kapod meg tőlük. 

Ha írnék valaha egy Yoshiki fanfictiont, az a legnagyobb önregény lenne a világon.