"Valakinek nagyon jó éjszakája volt..." - "Kétszer!"

Hol illik egy ilyen beszámolót kezdeni?

Nos, amikor Yoshiki még be sem jelentette hivatalosan a világ körüli classical turnét, nekem már volt jegyem Párizsba, kettő is. Aztán ahogy jöttek az időpontok, lassan világossá vált, hogy inkább Londonba mennék, hogy egy olyan barátnőmmel együtt élvezhessem a koncertet, akinek legalább annyit jelent mindez, mint nekem. Gigi ugyanis körülbelül azóta fan, amióta én, és köztünk ilyen téren mindig is nagy volt az összhang, mert ő nagyobb százalékban Hide-fan, és kisebb százalékban Yoshiki, épp fordítva, mint én. Aztán csak nem tudtam eladni a párizsi jegyeimet, és addig-addig nézegettem a Skyscannert, amíg rá nem jöttem, hogy a három repülőjegy olcsóbb, mint bármelyik város oda-vissza megjárva. Így alakult. End of story.

* * *

Párizs. Szemerkélő eső. De Yoshiki haja még mindig tart.

26-án délután érkeztünk Párizsba Alexával, és mentünk is sorba állni egy rövid sminkdobás után. Az eső szemerkélt, még pont jókor álltunk sorba, ugyanis a jegyek nem voltak számozva, ki hová akart, oda ült. Miután szinte senki sem hozott virágot, megpróbáltuk felváltva körbejárni a környéket virágboltot keresve, és egy kilométeres körzetben nem találtunk egyet sem. Nohiszen! (Közben viszont többször elmentem a Híres Yoshiki Hasonmás mellett, aki szintén eljött! )

A kapukat nagyjából időben megnyitották, nekünk pedig lett ülőhelyünk az L sor középső szektorának legszélén, bal oldalon, ahonnan remek rálátásunk volt a zongorára és a kivetítőre is. Húsz perc csúszással, de elkezdődött a koncert (mi már addigra a világító Yoshiki rúdjainkkal ültünk izgatottan). Bejöttek a vonósok, és elkezdtek hangolni, a kottalapozó lány tett róla. Aztán... a kezdő képernyő felvillant, és a tavalyi Grammy múzeumos interjúból vágtak be két kérdést. Alexa majdnem elröhögte magát, hogy kapásból azzal indít a koncert, hogy "Nyilvánvalóan egy sorsfordító pillanat volt az életedben, amikor az apád öngyilkos lett", de visszafogta magát, én közben összeharaptam a számat, mert azt az interjút körülbelül ötszázszor láttam. Yoshiki elmondta a régi lemezt, hogy ő klasszikus zenén nőtt fel, és amikor tízévesen elvesztette az apját, nem tudott mit kezdeni a dühével, és ekkor fordult a rockzene felé. Node.

Ezután a videóban megszólalt a Miracle, ami egy egész jó Mozart Requiem epigon dal lett, és felváltva mutatták a nagyon durván dobolós videóit a nagyon lírai zongorázós, karmesteres videóival. Az egész annyira kedvesen volt összevágva, hogy én végig kuncogtam, és Alexa bökött oldalba, hogy "nézd, ott jön" - Yoshiki szerényen, szinte alig láthatóan besomfordált a színpadra a sötétben, és leült a zongora elé, hogy eljátssza a Forever Love-ot.

Gyönyörű ruhája volt, tökéletes a haja, makulátlan a mosolya. Vidám Bonsoir!-ral köszönt a francia közönségnek, majd elmondta, pár éve járt már itt, és az este két részből fog állni, első és második felvonásból. Majd közölte, hogy el fogja játszani a Golden Globe díjátadóra írt darabját, amelynek a címe (nevetett a saját viccén) Golden Globe theme.

A Golden Globe dal után elmondta, mennyire zavarban van, hogy ilyen közel van a színpadhoz, mert megszokta, hogy a dobok mögött messze van a közönségtől. "Tudjátok, van egy X-Japan nevű zenekarom..." - viccelődött, majd hozzá tette, hogy "...a nevem lehetne akár Hayashi X-Japan Yoshiki is". "De van egy másik projektem, a Violet UK..." - majd beinvitálta Katie-t, az énekesnőt, és viccelődött azon, hogy lassan az örökkévalóság óta dolgozik a Violet UK albumon, mert "nagyon válogatós vagyok". Ezután Katie-vel előadták a Rosa című Violet UK dalt, ami egyszerűen csodálatos volt, azóta sem megy ki a fejemből. Katie hangja élőben sokkal jobb, mint felvételen, bár furán intonálja alulról a magas hangokat, de ez szerintem inkább sajátosság, mint hiba.

A következő MC alkalmával megjegyezte, hogy zongorázni nehezebb néha, mint dobolni, és hogy erős ingert érez beugrani egy stage dive-ra a közönségbe, de nyugodjunk meg, ez egy klasszikus zenei koncert, nem fogja megtenni. Majd arról beszélt, hogy nagyon sok dalt írt az utóbbi húsz évben, de az egyik legnagyobb megtiszteltetés az volt számára, amikor a japán császár beiktatásának 10 éves évfordulójára kérték fel dalt írni. Gondolkozott, hogy vajon mit is írhatna: "Nyilvánvalóan nem egy metál dalt" - mire a közönség visszakérdezett, hogy "Miért nem?!", mire Yoshiki nevetve közölte, hogyha legközelebb megkérik, akkor heavy metalt fog írni. Ezután bemutatta a vonós "szextettet", akik igazából szeptet, mivel heten vannak, de Yoshiki imádta azt a szót, hogy szextet, és állandóan hangoztatta is, az egyik csellistalány heves szemforgatásai mellett. (Nem értem, mi baja volt, hiszen nyilvánvalóan pofára voltak válogatva mindannyian, az egyik hegedűs lány, Molly, konkrétan teljesen fals volt néha, annyira, hogy Londonban be se hangolta már a hegedűjét, szóval...) ((Szereposztó-dívány megvolt, de erről majd később.)) Yoshiki közölte, hogy ennek a számnak a megírása nagyon nagy megtiszteltetés volt, legalább akkora, mint egy ilyen csodás közönség előtt játszani. Úgyhogy eljátszotta az Anniversary című zongoraversenyét, ami igazán remekül szólt nagyzenekar nélkül is, ezután szünet következett, kivonultak a lányokkal együtt.

A szünet után a vonósok vissza, hangoltak, majd elkezdték az Amethystet játszani, csak heten, zongorakíséret nélkül. Majd megérkezett Yoshiki, egy gyönyörű fehér kabátban, és leült csöndben a zongora mellé, hogy lejátssza az improvizációját Csajkovszkij Hattyúk Tava szvitjére. Oké, nem volt igazi improvizáció, mert a nagy részét azért begyakorolta már korábban, de érezhetően más volt kicsit, mint majd a londoni koncerten. Hogy hogyan játszik Yoshiki a zongorán? Nos... hát nagyon keményen billent. Az ujjai nem annyira mozgékonyak, ezt láttam, mert az enyémek sem azok, és anno amikor zongoráztam, én is sok mindent erőből oldottam meg, pont mint ő. Az ujjai nagyon vékonyak és keskenyek, nincs is bennük olyan erő, inkább karból dolgozik és csuklóból (aminek meg is lett később az eredménye). Abszolút átélten játszik, de nem mondanám kiemelkedő zongoristának - azt hiszem, hogy művészi zongorista sosem lenne, de mint zeneszerző-zongorista, nagyon is hiteles volt.

Ezt követően visszahívta Katie-t, és az új Saint Seiya film betétdalát, a Hero-t adták elő, amit alig két hónapja írt, és ami egészen spontán került fel a mostani szetlisztre. A háttérben ment közben a vetítés, a közönség néma csendben, levegőt visszafojtva hallgatta, ahogy Katie énekel. A Hero után felvette a mikrofont, majd ránézett a szetlisztre, és közölte, hogy "Upszi, most itt nem kellene MC-znem", majd levágta a mikrofont, és elkezdte játszani az I.V. -t. Majd, szinte kapásból átkötötte az I.V. végét egy dalba, amit én nem ismertem fel elsőre, de a francia közönség visítva ünnepelte: mint kiderült, ez Edith Piaf "Hymne à l'amour"című dala volt, ami hihetetlenül szívbe markolóan hangzott.

A dal után elmondta, hogy a rádióban hallotta és beleszeretett ebbe a gyönyörű melódiába, majd közölte a koncert szervezőivel, hogy ő ezt le akarja játszani, mire visszakérdeztek, hogy "holnap?!". "Miért ne?" - kérdezett vissza Yoshiki. - "Yoshiki vagyok, bármit le tudok játszani!" (Majd rögtön hozzátette, hogy ez így nem igaz azért, csak viccelt.) Node, itt jött az igazi katarzis. Én már tudtam, hogy mi következik, de arra nem számítottam, hogy hogyan.

Yoshiki elmesélte, hogy Toshival egy Chiba nevű kisvárosból származnak Tokió mellől, és innen kerültek fel Tokióba, ahol találkoztak Patával, Taijival és Hidével, majd együtt elkezdtek klubokban fellépni, és eljutottak a Tokyo Dome-ig. "Igazából nem tartott olyan sokáig... 18 hónap volt... számoltam.... " - majd hozzátette: "és millió millió albumot eladtunk... oké, csak néhány milliót... pontosabban 20-30 milliót...". Ezután arról beszélt, hogy majd húsz éve tartottak egy sajtótájékoztatót New Yorkban, szerettek volna betörni a nyugati zenei életbe, de ez az álom akkor nem valósulhatott meg. "Majd tizenhét évvel ezelőtt a bandánk feloszlott... és úgy tíz évvel később Toshi és én újra beszélni kezdtünk arról, hogy.... beszélni kezdtünk egyáltalán egymással, hiszen a bandánk feloszlása után majdnem tíz évig egyáltalán nem is beszéltünk. Miután az X feloszlott, elvesztettük Hidét..."

Itt elcsuklott a hangja, a közönség tapsolni kezdett. És akkor Yoshikiben eltört valami. Dühös lett, habogni kezdett, és azt mondta: "Rájöttem... hogy... az... hogy... millió és millió albumot adtunk el... nem... jelent... semmit!" A közönség tapsolt a kínos csöndben, miközben Yoshiki felváltva gesztikulált a kezével, majd támaszkodott meg a zongora oldalán. Akkor már folytak a könnyei, és átváltott kisfiúba: "Én... csak... tovább akartam játszani... ezekkel a fantasztikus emberekkel..." - mondta, és a hangja elcsuklott, mire az egész közönség kiabálni kezdett, hogy szeretünk téged, szeretünk! Yoshiki egy halk köszönömöt rebegett, mire egy lány bekiabált neki elöl: "Mi szeretünk! És Hide annyira szeretett téged!" - mire Yoshiki gyorsan rávágta, a mikrofont markolva: "Tudom."

A következő dalt Hidének, Taijinak és az apjának ajánlotta: ez volt a Without You, amely alatt végig ment a háttérben a vetítés, régi X-Japan koncertfelvételekből összevágva: Yoshiki és Hide boldogan ugrálnak és szaladgálnak, Yoshiki hátulról átöleli Hidét és a hátán lovagol, miközben Hide egy nyalókát töm a szájába. A videó alatt az egész közönség sírt, volt, aki hangosan, és volt, aki csak magában - mindenesetre Yoshiki a végén levette a kezét a zongoráról, és csak ült csöndben, és törölgette a könnyeit. Tudom, mit gondoltok: hogy mekkora színész ez a Yoshiki, de higgyétek el, nem az volt. Én minden létező Yoshiki Classical videót megnéztem, és még konkrétan a Hide-évfordulón, Mexikóban sem hatódott meg ennyire, mint itt. Nem is annyira a meghatottság dominált nála, hanem tényleg a düh - a feldolgozhatatlan helyzettel szemben érzett düh. Mindez leírva visszahozhatatlan, de remélem, elhiszitek nekem, hogy azt is leírnám, ha teljesen hamis lett volna a megnyilvánulása (ahogy azért Londonban kibújt a szög a zsákból), de ott helyben azt hiszem, tényleg elragadták az érzelmei. Ez köszönhető volt annak is, hogy remek közönség verődött össze, akik nagyon intenzíven kommunikáltak vele és reagáltak a vicceire, a mondandójára: egy kész stand-up comedy hős lett belőle.

A Without You után játszott egy kis Kurenai-t, majd pár részletet az Art of Life-ból, amit megint csak hallottam már párszor youtube-ról, de élőben sokkal jobban szólt. Végül, legeslegvégül bejelentette, hogy az utolsó dal jön, mire elégedetlen kiáltások hangzottak fel. Erre Yoshiki közölte: "Ne aggódjatok, még visszajövök." Ezután megemlítette, hogy tudjuk-e, hogy ősszel new Yorkban X-Japan koncert lesz, és megkérdezte: "Ugye tudjátok, hogy ez mit jelent? Egy új világ körüli turnét!"

Utoljára maradt - mi más? - az Endless Rain, amit konkrétan mindenki végigénekelt, sírva, szipogva, de azért kicsit boldogan. Yoshiki egy ponton ült csak, és élvezte, ahogy énekelünk neki, majd egy hatásos mozdulattal lezárta a dalt, a koncertet, és kivonult. Aztán persze visszajött, elvette a virágokat (más hol vette őket?!), belecsavarta magát egy hatalmas francia zászlóba, és visszahívta a vonósokat.

Ha eddig nem lettem volna biztos benne, hogy heteró, hát itt kiderült, ugyanis élvezettel bámulta a (nem kicsit szereposztódíványról beválogatott) lányok fenekét. Alexával megállapítottuk, hogy azért nem mindegyiket tesztelte személyesen, Sugizo is lehet, hogy "megszakértett" belőlük párat, mert hárman inkább az ő ízlésébe vágtak.  

Koncertélmény: 10/9
Helyszín: 10/10
Yoshiki cukisága: 10/10
Közönség: 10/15 (aktivitás rulz!)
Őszinteség-faktor: 10/6,5 (szerintem volt benne egy joint)

* * *

London. Szikrázó napsütés. De Yoshiki haja még mindig tart.

A londoni koncertre már felkészültebben mentem, egy jó nagy csokor vörös rózsával. A helyszínválasztást díjazni tudom, kicsit a MűPa érzetét keltette, a jegyünk ráadásul a lehető legjobb helyre szólt, a kilencedik sor közepéhez képest kicsit balra. Emlékszem, amikor vettük a jegyeket, ott trükköztünk, hogy 20-nál magasabb számú legyen a jegy sorszáma, mert az esik a színpad bal oldalára és onnan látjuk majd a kezét. Hát ez bejött, ugyanis pont középre/kicsit balra ültünk, ami iszonyúan jó pozíció volt, kb. mindent, MINDENT lehetett látni, azt is, amit nem szerettem volna... :)

Sorban állás a számozott jegyek miatt nem volt, így még időben voltunk ahhoz, hogy megigyak egy pohárka Moet&Chandont, mert mégiscsak az Yoshiki kedvence. Ezután elindultunk a lift felé, ahol is megbámultam egy igen jóképű és nagyon eredeti Taiji cosplayer srácot. Minden rendben volt rajta, a hullámos haja, a farmerdzseki szegecsekkel, a cowboycsizma - rajtam meg kb. egy köldökig dekoltált ruha, szóval a kölcsönös megbámulás után végül a srác kapcsolt, és épp mielőtt becsukódott volna a liftajtó, odakiáltott, a rózsáimra mutatva: "Those are for Yoshiki, right?" Én épp csak annyit tudtam reagálni, hogy "Yes!", és csukódott az ajtó.

Fanboyokból nem volt hiány, ázsiaiakból szintén nem, de rengeteg volt a negyvenes-ötvenes párocska, kimonós nők hótt elegánsan, de persze akadt a rózsaszín hajú fangörlből is. Mellettem konkrétan egy olyan durva otaku ült, fehér kimonóban, fekete bőr obiban, aki KÜLÖN JEGYET VETT a saját varrású Yoshiki babájának, aki végig mellettem ült a széken. Node, node, ne szaladjunk előre.

Mivel van egy komplett felvétel a koncertről, ezért nem számolnék be részletesen róla, aki akarja, megnézi. Mindenesetre a setlist körülbelül ugyanaz volt, és az MC-k 60%-a is ugyanarról szólt, bár kicsit máshogy adta elő. 

A vetítés után bejött, eljátszotta a Forever Love-ot, majd üdvözölte a közönséget, és elmondta, hogy ivott egy jó erős teát, amitől éppen pörög, mint a búgócsiga. Majd kapásból elkezdett panaszkodni arra, hogy valahol a színpadon egy ventillátor túl hangos, és kapcsolják ki, mert zavarja a zaj. Akkor már tudtam, hogy a mai egy különleges este lesz: megkapom a Cuki Párizsi Yoshiki mellé a Köcsög Yoshikit is. 

Zárójeles megjegyzés, mind Párizsban, mind Londonban kihagyta a berlini koncertet a felsorolásból, szóval vagy nagyon nem volt emlékezetes neki az a helyszín, vagy nagyon el akarta felejteni valamiért. Aztán jött a Golden Globe zene, majd behívta Katie-t a Rosa előadására, aki viccesen megjegyezte, hogy már nyolc éve dolgozik a Violet UK-n, mert most volt nemrég a diplomatalálkozója, és innen tudja datálni... no comment, Yoshiki. 

Aztán jött az Anniversary, és a szokásos szöveg, hogy amikor felkérték, nem tudta, milyen dalt írjon, ezért felhívta az anyukáját, aki nem akarta elhinni, hogy ilyen felkérést kapott. Mindenesetre utólag kedves férjem megállapította, hogy a császár biztos azért kérte fel, mert szeretett volna egy X-Japan reunion koncertet, aztán nyilván csalódott volt, hogy egy új X-szám helyett Yoshiki zongoraversenyét kell hallgatnia... persze, sose derül ki, hogy a császár X-fan vagy sem, de mindenesetre az elmélet érdekes. 

Ezután szünet következett, majd visszajöttek a vonósok az Amethystet játszani, és Yoshiki most is olyan kis szerényen, de egy rövidebb fehér kabátban lopakodott vissza a színpadra az improvizációra, mint Párizsban. Node... itt jött a fekete leves. A felvételen is látszik, hogy többször dühösen a közönség felé kapja a fejét, és kibámul. Először azt hittem, hogy rám, mert én is videóztam ugye... és a kezemmel állandóan takargattam a kamerát. Node, egy ponton már majdnem azt hittem (44.08-körül), hogy fogja magát, és feláll és kimegy, vagy lezúz valamit... A darab végén odajött a színpad széléhez, leguggolt, és a maga kedvesen és undorítóan tenyérbemászóan udvarias köcsög módján leszólt a fotósnak, hogy túl hangos. Majd odébb ment, és a videós srácra is rászólt, hogy ő is az. Hozzátenném, hogy egy olyan jó akusztikájú helységben, mint a Royal Festival Hall, tényleg minden csippanás és kattanás úgy hangozhat egy zongora mellett, mint amikor téglával vernek egy ajtót. 

Aztán jött a "szokásos" Hero betétdal Katie-vel, majd egy kis I.V. és a helyi "specialitás", a Bohemian Rhapsody a Queen-től. Ezután mesélte el, hogy az első Queen lemeze a Bicycle race volt, és hogy gyerekkorában az apja mennyi lemezt vett neki... Majd beszélt az X-ről, ez egy nagyon édes kis magánszám volt a részéről (58.40-től, érdemes megnézni!). Elmondta, hogy Toshi volt eredetileg a gitáros, és ő az énekes, "de mivel kitűnő a hallásom, tudtam, hogy nem vagyok túl jó énekes..."

Majd elmesélte azt, hogy Chibából Tokióba érve hogyan találkozott ("HIDÉVEL!!!" - "Még. Nem.") Patával, aki rá akarta venni, hogy csatlakozzon az ő bandájához, amelynek a ladere volt, de végül Yoshiki meggyőzte, hogy fordítva történjen. Azután találkoztak Taijival, aki zseniális basszeros volt, és szintén a saját bandája vezetője volt, és amikor Yoshiki megkérte, hogy csatlakozzon az X-hez, Taiji egy "te meg ki (a f_sz) vagy?" kérdéssel válaszolt, de Yoshiki végül őt is meggyőzte. "Aztán találkoztunk Hidével. Ő már akkor is híres volt, és a saját bandájának leader-e. Háromszáz fős koncerteket adott klubokban, míg a mi koncertjeinkre maximum a volt osztálytársaim jöttek el... és amikor megkértem, hogy csatlakozzon hozzánk... Hide... Hide csak nevetett. De végül.... valahogy... sikerült őt is meggyőznöm...."

Majd mesélt arról, hogy mennyire csórók voltak kezdő zenészként, hogy egy kisbusszal furikáztak koncertről koncertre, de csak Hidének és neki volt jogosítványa, Hide pedig azt mondta, nem vezethet éjjel, szóval ha volt is bevételük, elitták, és a buszban meg parkokban aludtak éjszakánként. Aztán jött a Without You a rendkívül érzékeny videóval, a kis Kurenai és Art of Life, legvégül pedig az Endless Rain. Ami nagyon zavaró volt számomra, hogy senki nem énekelt, de legalábbis nem igazán, pedig annyira jól lehetett volna hallani, és tudom, hogy valamennyire el is várta volna...

Kiment a színpadról, én pedig azonnal lestartoltam a lépcsőn, virággal a kezemben, és vártam, hogy jöjjön vissza. Szerencsémre/szerencsétlenségemre vagy háromszor elment mellettem, mire hajlandó volt elvenni a csokrot, de a legédesebb mosollyal tette, és közben hozzáértem egy kicsit. Aztán még egyszer. És harmadszorra sikerült finoman megfognom a kezét. Nekem hihetetlen érzés volt, Yoshikinek... hát talán neki is, mert az arca egy pillanatra elborult, végigcikázott rajta egy sötét árnyék, elrántotta a kezét, és a nadrágjába törölte. Hozzátenném, előttem még vagy 50 ember megfogta a kezét, szóval vagy nálam sokallt be, vagy fogalmam sincs, mindenesetre hatalmasat nevettem a gesztusán. Aztán előkapta a telefonját (férjem szerint csak ezért törölte meg a kezét, mert nem akart ragacsos ujjakkal az Iphone-ja kijelzőjéhez érni), és selfie-zett egyet velem a háttérben. Aztán kifelé menet még egyszer végigsimított a kezünkön, és nagyon nagyon mélyen, japánosan meghajolt felénk.

Amit még kihagytam, hogy a teljes koncert alatt nyilvánvaló és erős fájdalmai voltak a kezében - ezt egyrészt láttam a billentésén is, a csuklója és a kézfeje merev volt, szinte csak az ujjai mozogtak, többször félreütött ezért (is), illetve az arcán végig egy merev kifejezés ült, és néha, bizonyos részeknél összerándult, az ajkait összeharapta. Nem hiszem, hogy megjátszás lett volna, főleg hogy másnap már kapából az orvosnál kötött ki a kezével. Ennek ellenére becsülettel végigjátszott mindent, és nem mondta le a koncertet. Hála égnek....

Koncertélmény: 10/7,8 

Helyszín: 10/10
Yoshiki köcsögsége: 10/12 (imádnivalóan genyó volt, elmehetne Lannisternek...)

Közönség: 10/6 (nem nevettek a viccein, és nem voltak aktívak)
Őszinteség-faktor: köcsög pillanataiban 10/1000000000, egyébként 10/4

Személyes(kedő) vélemény: Yoshiki egyénisége lehengerlő, és ez abszolút nem jön át a felvételeken. Hatalmas affekta, ahogy Gigi megjegyezte, még durvábban affekta, mint videón, de például Londonban jobban is affektált. Iszonyúan hangulatember, és nagyon gyorsak a hangulatingadozásai. (Ezt már tudtuk róla, de most még láttam is.) Iszonyat lehet vele együtt dolgozni, nem lennék egyik vonósa helyében sem, de a kottalapozója sem lennék szívesen. Mindemellett, amikor elkapja valami pozitív hullám, annyira aranyos lesz, mint egy kiscica. Örülök, hogy kétszer is láthattam, és a két imázsból összemontírozhattam egyet, ami közelít talán a valósághoz. De meglehet, tévedek. Meglehet, nincs is olyan, hogy "igazi" Yoshiki. Voltak pillanatok, amikor azt éreztem, hogy Bret Easton Ellis róla mintázta az Amerikai Psycho főhősét, Patrick Batemant, aki két őszinte érzésre képes csupán: a dühre és az undorra. De ez nem árnyalja eléggé Yoshiki jellemét. Imádja, ha imádják. Pontosan annyi szeretetet tükröz vissza, amennyit tőlünk kap. Tényleg a zene és a rajongók tartják őt életben és egy darabban. Lehet őt utálni, lehet őt szeretni, de nem lehet nem a hatása alá kerülni. Csodálatos élmény volt, főleg ilyen közel lenni hozzá. Hatalmas cipőt hord amúgy, az arcbőre valószínűleg nem túl szép, vastagon le volt alapozva, ki volt húzva a szeme ceruzával, és ki is volt rúzsozva... de tudjátok mit? 

Neki még ez is jól állt.