Ez azon kevés Murakami regények egyike, amit még nem olvastam. A film maga lassú, szépen vágott, sokszor szókimondó, tényleg kicsit skandináv művészfilm jellegű. Bille August "Jeruzsálem" című filmjére emlékeztetett. Egy barátnőm azt mondta, hogy ritka depressziós a könyv, el sem tudja képzelni, hogy lehet ezt filmre vinni. Bár voltak benne tragikus sorsok, valóban, nekem ez mégsem tűnt egy depressziós filmnek.
Főhősünk kamaszkori legjobb barátjával, és annak barátnőjével (akivel gyerekkora óta együtt nevelkedtek) tölti minden idejét, mígnem a legjobb barát öngyilkos lesz, nem tudni, miért. A főhős elkerül máshová, majd évek múlva újra találkozik az "özvegyen maradt" barátnővel, randizgatnak, talán egy kicsit szerelmesek is lesznek, és a lány huszadik születésnapján megtörténik maga az első szex is (mint kiderül, a lánynak tényleg az az első). Viszont utána idegösszeroppanást kap, és egy hegyi szanatóriumba kerül (érezzük itt Thomas Mann jelenlétét?). A fiú időnként meglátogatja, de kettesben szinte sosem maradhatnak. Közben a fiú a nagyvárosban kapcsolatba kerül egy másik, kifejezetten életvidám lánnyal, akinek szintén rengeteg problémája van, és van másfelé elköteleződése. Nekem ez a lány és a főhős kicsit olyanok voltak, mint a Varázsfuvola főhősei, Tamino és Pamina. Számos megpróbáltatás után a film végén végre egymásra találnak. Az öngyilkos fiú, és az idegösszeroppanásos lány (aki végül szintén öngyilkos lesz) számomra olyanok, mint Papageno és Papagena: akik küzdöttek ugyan, de nem tiszta szívvel, nem bírták végig a megpróbáltatásokat. Számomra ez a film végülis egy happy enddel végződött, és nem maradt rossz szájízem utána.
Akartam még valami másról is írni, de a végén nem teszem meg. Minden negatív érzésem mellett most csak a hála a fontos, hogy valaki mellettem van, ápol, teát főz nekem, és ebédet készít.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése