Ace 3/3. (Prága)

Prágába nem olyan bonyolult kijutni, most is pontosan annyiba kerül a buszjegy, mint három éve, és ha az ember lánya elég vállalkozó kedvű, akkor nem foglal szállást, hanem feltételezi, hogy majd a nyári melegben járja a várost, sétálgat a Károly hídon, reggel beül egy kávézóba, és büdösen, fáradtan, de nagyon boldogan érkezik másnap délután haza. Ez persze az optimális változat.

Velünk a nem optimális történt.

Nagyjából három- fél négy körül érkeztünk Prágába, amit a buszpályaudvar vécéjében rögtönzött átöltözés, frizuraigazítás és smink követett, egy fogmosással karöltve, kicsit sem néztek minket hülyének :) Majd ittunk egy kávét egy olyan modern stílusú helyi kávézóláncban (nagyon finom volt), ahol N. útbaigazítást kért a pincér/barristalánytól. Amikor a lány szájából elhangzott a "nyugodtan kérdezzetek meg több ember, NÉHÁNYAN beszélnek angolul", azt hittem, hogy téves értelmezésben használja a "some people" kifejezést. Mint kiderült, nem. Prágában tényleg csak szó szerint néhány ember beszél bármilyen tetszőleges idegen nyelvet, és ők többnyire szállodai recepciósok.

Vissza a történethez. Megtaláltuk a Matrix klubot, ahol belefutottunk néhány repetázó vagy első Ace-ező magyarba. Meg rengeteg kifejezetten rossz külsejű, agresszív fejű szlovák libába, akikről majd később. A kapunyitás persze csúszott, L és én, meg két magyar végül a harmadik sor környékére érkeztünk meg. L. végre vett magának pólót (yay!), N.-nek egy törcsit, majd vártuk a kezdést. Közben próbáltunk kommunikálni a környező laposképű szláv emberekkel, de nem jártunk sok sikerrel, mert a 20 alatti korosztályból szó szerint senki nem beszélt angolul. Nem is értem, hogy ilyesmi a mai világban hogyan fordulhat elő tömegesen. Mert hogy egy-egy embernek mondjuk németet tanítanak iskolában... de ezek még németül se tudtak! Szóval, kulturális szakadék.

Az Anli Pollicino nevű bandával kezdtünk, akik egy japán zenekar (mily meglepő), és arról is híresek, hogy az énekesüknek, Shindynek csodás bevarrt műhaja van, ami az intenzív headbangeléstől jobb oldalon kicsit feljött neki. Haha. Egyébként a nagyon jó testű, kicsit borostás, férfias arcú srác egy csodás fehér alsógatyát viselt a fekete szerkója alatt, és a neccfelsőjéből egyre kevesebb maradt a koncert vége felé. 

Ellenben jó hangja volt, jó volt a gitárosuk, jó volt a dobosuk, nagyon jó hangulatot csináltak, istenien lehetett bulizni a számaik alatt, időnként egy kis parapara is befigyelt, meg persze a Spin me around, igazán fun volt az egész. Teljes koncertet játszottak, 10-12 számmal, setlistet tőlem ne kérjetek, viszont senki sem maradt kielégítetlenül. Vissza akarták őket tapsolni encore-ra, de Shindy közölte, hogy most már az Ace jön, várjuk őket szeretettel.

Itt kezdődtek el a bajok. Az addig magukat Anli-fannak álcázó laposarcú szlovákok ugyanis elkezdtek nyomulni. Az egyik szlovák liba konkrétan a magyar négyesünk közepére ugrált, a velünk álló magyar lány nem akart vele konfliktust, úgyhogy beengedte, így kb. L. és közém került, ami nem egy ideális állapot. Ezután, mikor én megpróbáltam az egyébként elfoglalt helyemet megtartani, elkezdtek rámripakodni, hogy "ne nyomjak". Mondtam, hogy aki nem bírja, az menjen ki, én nem fogok azért a harmadik sorban állni, mert valaki elém tolakodik. Erre elkezdtek még jobban kiabálni, hogy márpedig a harmadik sorban fogok állni. Megjegyeztem erre, hogy én voltam az első aki erre a koncertre jegyet vett, mire közölték, álltam volna sorba reggel óta. Megjegyeztem, hogy reggel még 600 kilométerre voltam, mire közölve lett vélem, hogy "ők is utaztak már Magyarországra koncertre". "Erre?" "Igen, erre." "Tényleg, én Pesten még nem láttalak."

Ezután jött a hadoválás, meg a fenyegetőzés, mire én közöltem, hogyha még egyszer hátrébb löknek, akkor nekik annyi. Erre az egyik szlovák ribanc kapásból ütésre emelte a kezét, és megfenyegetett, hogyha még egyszer megszólalok, bepancsol nekem. Rámosolyogtam, közöltem, hogy te tiszta hülye vagy, majd megfogtam a Lil és közém tolakodott szőke ribit a csípőjénél, és egy mozdulattal odébb raktam a barátnőihez. Ettől kezdve megállás nélkül engem osztottak szlovákul, meg persze tárgyalták a stratégiákat, hogy hogyan löknek hátra. A rendes csehek meg kívülről csak azt látták, hogy én balhézom, hiába mondtam nekik, hogy ők fenyegettek engem veréssel...

Így végül Roo helyett Nimo elé kerültem, Roo-s rálátással, úgyhogy végül is készült egy-két jó fotó és jó videó is. Ellenben a fekete leves csak nem akart véget érni.

A két koncert között a staffosok kicserélték a felszerelést, de nem végeztek tökéletes munkát, mert rögtön az első szám, a Night of the Knights alatt Rookie hegedűje nem szólalt meg. Ő ezt először nem látta, csak a szemébe világító reflektor zavarta, amiért jelzett a technikusoknak, de körülbelül a második taktus után észrevette, hogy semmi hang a hegedűn. Odahajolt a mikrofonjához, úgy sem. Persze, látványra végignyomta a számot, de közben láthatóan vért izzadt, és kidagadtak a halántékán az erek. Szerintem ez minden japán zenész rémálma, és neki ez most bejött. Az első szám után Nimo japántanítással próbálta szórakoztatni a közönséget, míg az egyre dühösebb Rookie folyamatosan a vonóját próbálgatta, mindhiába. Nagyjából 6-7 percig nem sikerült megoldani a problémát, és ez eléggé stresszelte ahhoz, hogy a koncert alatt ne tudjon igazából feloldódni. 

Roo gyönyörű hegedűszólót játszott, Smetana Moldvájából egy részletet, Toshi hozta a formáját, Nimo nem kevésbé. Nimo felismert minket Lillel, ezt nem csak mi gondoltuk így, hanem a velünk lógó magyar lány is... (nem mellesleg, rá is emlékeztek.) Rookie ritkán nézett felénk, akkor többnyire álcázóan mosolygott, részben a hegedűs para miatt, részben azért, mert a hülye szlovák libák miatt a színpad szélére nem mert kiállni. Amikor kitette a kezét, hogy A-t mutasson velünk (ahogy a másik két koncerten), konkrétan tépni-húzni kezdték az ujjait. Ha kitette a vonóját, hogy egy kicsit megütögesse a fejünket, arra ötven kéz markolt rá. És akkor nem esett szó a legkínosabb jelenetről, hogy egyesek konkrétan a combját markolászták, és bedugták az ujjukat a forrónadrágja alá. A végén (én ugyan későn kapcsoltam, hogy ez oltás, és nem humor) Nimo volt az, aki megjegyezte, hogy "tudjuk-e, mi az az Absolute Territory", majd elmagyarázta, hogy ez az a rész, ami kilóg Roo forrónadrágjából, és hogy ez privát terület, ne tapizzuk, ne nyúlkáljunk alá. Megvan a videó, szegény Roo úgy áll ott a hegedűvel a kezében, hogyha nem lett volna vastagon bekenve alapozóval, akkor ég a feje, mint a cékla közben. Szégyellem magam, hogy akkor nem esett le, hogy mennyire kínos lehet nekik megkérni a rajongókat, hogy ugyan bizony ne nyúlkáljanak a gatyájába...

A setlist nagyjából ugyanaz volt, mint eddig, kisebb sorrendváltozásokkal. Leszámítva a kellemetlenségeket, összességében egy nagyon jól táncolható, ugrálható buli volt, ahol ők is jól érezták magukat; bár Nimo MC-zés közben több olyan dolgot is előadott, amit más koncerteken már elsütött, de ez is csak utóbb esett le a videók kapcsán. Encore volt, amire Roo elfelejtette behozni már a hegedűjét is, úgy kellett visszamennie érte, a Cruel angel's thesist játszották. Nimo ismét lepisszegett minket, amikor benyögtük a Sakurát :) Ja, és Toshi a végén magyar zászlóval jött vissza Encore-ra, szegénykém! :D De utálhattak már minket addigra a csehek...

Fotósbácsinak aznap volt a szülinapja, úgyhogy a magyarkákkal énekeltünk neki egy Happy Birthdayt, aminek szerintünk nagyon örült, Lil odaadott neki egy doboz Szamos marcipánt, ezt mindkettőnknek meg is köszönte Twitteren, sőt, még japánul is kiírta, hogy kapott Prágában csokit :) 

Volt autogram-osztás és kézrázás. A képen szereplő szőke liba úgy kb. másfél órát beszélgetett összesen a bandával, nem lehetett levakarni és tovább lökdösni. Nem volt Stephanie, így Heloc (Fotósbácsi) volt az ügyeletes szervező, amit nagyon rosszul csinált, mert nekünk, jófej fanoknak nem engedett ölelést, plusz beszélgetést, sőt, még fotót sem csinálhattam a srácokról aláírás közben... bezzeg Libát nem tudta lekoptatni, a csaj még a busz körül is ugrált egy sort, amikor pakoltak össze. 

Mi is mentünk kézfogásra persze. Lil szeretett volna egy ölélést Rookie-tól (ki nem?), de Roo csak rázta a fejét, hogy nem szabad nekik. Én kezet ráztam, megköszöntem neki az estét, és megkérdeztem, hány éves kora óta hegedül. Gondoltam, legalább ezt megmondja, ha már az életkorát biztosan nem, de csak mosolygott, és közölte: "It's a secret, pssst!"

Nimonak is megköszöntem az estét, és kérdeztem, jövőre jönnek-e Európába. "Probably not" volt a válasz. "And in two years?" "Two years, maybe." Ezen elmosolyodtam, és közöltem vele, hogy csináljanak gyorsan egy új albumot és jöjjenek megint :) Közben egy cseh sztaffos ráütött a hátamra egy összetekert magazinnal, és blattyogott valamit csehül, hogy haladjunk már. Közben Lil álldogált Toshi előtt, aki megkérdezte tőle, hogy szereti-e a szusit és a tempurát. Elbúcsúztunk, ittunk még egy kólát (mert SEMMI nem volt már a bárban, csak sima Pepsi, lévén ez egy olyan klub, ami csak rendezvények idején van nyitva, és éjfélkor bezár), néztük, ahogy Szőke Ribanc fűzi még Toshit, és próbál kicsalni tőle egy ölelést, Toshi meg csak incselkedett vele... 

Legcukibb: az Anli kezet ráz az Ace-szel

Végül mi hagytuk el utoljára a helyet, és mivel kint esett az eső, rájöttünk, hogy az éjszakai kocsmázás hajnalig városnézéssel kombinálva nem egy jó ötlet. Körbejártuk a környéket, de minden 3 csillagos hotel és panzió tele volt, vagy zárva, összesen kb. 10 helyen. Végül ajánlottak nekünk egy szállást, amihez megint a koncertterem előtt kellett elsétálni, úgyhogy benéztünk a sarkon, és pont láttuk elmenni a két bandát kocsival. Integettünk is nekik :) 

A tizedik vagy tizenegyedik szállodában végül 65 euróért négycsillagos szobát kaptunk, légkondival, márvány mosdókagylóval, antik csaptelepekkel, rokokó címermintás padlószőnyeggel, rendes törcsikkel. Tudtunk fürdeni, volt még szendvicsünk, lett internet, és két-három órára le tudtunk pihenni, no meg kaptunk isteni reggelit és kávét. Ez volt az esténk fénypontja. Reggel 8-kor már buszra szálltunk, és hazajöttünk. Épp annyi cseh korona apróm maradt, hogy tudtam venni két jegyet magunknak :)

Most pedig jöjjön a személyes véleményem, így három live után. Valószínű, ha nem olyanok lettek volna a körülmények, amilyenek, bulizni itt lehetett volna a legjobban. Egy jegyárért két koncertet kaptunk teljes hosszban, két nagyon jó bandával, akik nagyon jó hangulatot csináltak, sokat kommunikáltak a közönséggel. A hangosítás is egész jó volt (leszámítva Roo hegedűjét...), a helyszínnel sem lett volna gond, ha nem zárják be éjfélkor, amiben tényleg csak az a furcsa, hogy Prágában minden kocsma hajnalig nyitva van. Nem is értem.

Én úgy gondolom, hogy az Ace-nek ez a dupla koncert nem tett jót. Roo, aki a zenekar szíve-lelke, aki az összes dalt és szöveget írja, szerintem belül már toporzékolt azért, hogy ilyen későn kezdenek (minden csúszott egy órát), hogy nem hangosították ki a hegedűjét, hogy a színpad értelmetlenül volt berendezve, és ő konkrétan egy oszlop mögött állt... Nem koncentrált a közönségre, sőt, a már említett tapizások miatt tartott is egy kis távolságot tőle. Tökéletesen megértem, hogy ezek után, amikor 200 ember kezet akart fogni vele, már egy kicsit kivolt a töke az egésszel. Mert hát, az Anli miatt is eljöttek sokan, és persze minden fan meghallgatta mindkét bandát, így keveredett a közönség, és nem nagyon lehetett tudni, hogy ki kinek a kicsodája.

Ennek a közös lónak túros volt a háta, aminek nem az Anli és nem a rajongók itták meg a levét, hanem az Ace. Fáradtak is voltak, már túl vannak a turné felén, több mint tíz állomáson... és ez azért kemény lehet. Mi öt nap alatt majdnem 2 000 kilométert utaztunk, és ebben is iszonyúan elfáradtunk, pedig mi csak "nézők" voltunk, nem zenészek, nem kellett próbálnunk, fotózkodnunk, jópofiznunk. Nagyon kemény belegondolni, hogy tegnap Prágában voltak, ma Münchenben lesznek, aztán Bukarest, Szófia, Svédország, és még két francia helyszín. Megannyi bőröndből élés, idegen kaja, buszon alvás.

Ez még egy nagyobb, rutinosabb bandának is megterhelő, de egy alig két éve létező formációnak még inkább. Japánban nem szoktak hozzá, hogy ekkora távolságokat tegyenek meg, meg aztán ott felültetik őket a shinkanzenre, a cuccokat viszik utánuk busszal, nem állnak a tűző napon a dugóban a szlovén autópályán a semmiért. 

A prágai koncert milyensége nem az Ace hibája volt, és ezt ők az előző két koncerttel abszolút bebizonyították. A három alkalom alatt végülis mindent megkaptunk, amit akartunk: figyelmet, ölelést, kedvességet, jó zenét, jó hangulatot, merch cuccokat, aláírást. Nem lehet rangsorolni, hogy melyik volt a legjobb - Pesten a hangulat, a társaság, a közönség, meg a közvetlenségük volt a legjobb, Szlovéniában a környezet, a helyszín, a szabályok nélküliség, a város romantikája, és a személyes kötődések, amelyek a viszontlátásból adódtak. Prágában nem VIP voltunk, csak két lány a kétszázból. Amikor Lil mondta Nimonak, hogy ez a harmadik helyszínünk, Nimo egy "oh, tényleg?" kérdéssel reagált rá, miközben nyilvánvaló volt, hogy a színpadról, mikor ránk nézett, jelzett nekünk a szemével, hogy heló, sziasztok. De más a színpadról lenézni, és más ott állni valaki előtt, akit már 198-an megelőztek.

Amire vissza szeretnék emlékezni, az Ljubljana és Pest. Pesten felszabadultabb voltam, mert nem fotóztam, és csak a zenére tudtam koncentrálni, meg akkor még minden új volt... Ljubljanában meg magával ragadó volt a közelségük, és a közvetlenségük, amivel felénk fordultak. Roo, amint Lil kezeit meg az enyémeket fogja, és megköszöni, hogy eljöttünk. Felejthetetlen élmény. Ez Japánban egyikünkkel sem történt volna meg.

Még mindig csiklandoz Bulgária gondolata, mert rettegek attól, hogy soha többé nem látom őket, és szeretnék még egy jó élményt, ami részben feledteti Prágát. De negyedszerre nem lenne értelme ugyanazokat a számokat végighallgatni, és csak azért, hogy még egyszer kezet foghassak velük, és elmondhassam, mennyire nagyra tartom őket, sok lenne a 10 órás buszozás, egy újabb éjszaka egy szállóban, ráadásul mindez egy "rettegett" balkáni országban, ahová még a párom sem hajlandó elkísérni. Pedig, mennék én. Mert tényleg sír bele a lelkem, hogy tegnap, és ilyen körülmények között láttam őket utoljára, és integettem az esőben a buszuk után. Mert ők egy tényleg jó banda, akik tényleg híresek lesznek (ha előbb fel nem oszlanak, ne adja az ég!), és ha híresek lesznek, soha többé nem foghatom meg már a kezüket, és nem érezhetem úgy, hogy része vagyok annak, amit létrehoznak. 

Butaság így érezni? :)