3urotriP - vígjáték három felvonásban

Előzmények

Valamikor a távolba vesző múltban (még bőven benne jártunk a télben) a MUCC úgy döntött, hogy európai turnéra jön. Én visítottam örömömben, mert hát mégis, ők a Mükü: az a banda, akik olyanok, mint két jól összeszokott szoba egy fiúkoleszban: viccesek, jó fejek, jól érzik magukat együtt is, külön is, és nem veszik túl komolyan magukat. Már nagyban tervezgettem, hogy akkor minimum három, de inkább öt helyszínre megyek velük, államvizsga ide, abszolválás oda, mert hát mégis, ők a Mükü! Aztán az utolsó pillanatban beleszólt a nagybetűs ÉLET, és a Dir en grey, valamilyen csodával határos módon pont abban a két hétben szándékozott Európában turnézni, amikor a Mükü is. Én nem tudom, hogy ezt hogyan hozták össze. Nem volt jó húzás, mert állítom, nem csak én vagyok az egyetlen, aki így 3-4-5 koncerttel lett megrövidítve. Két olyan zenekar, akiket szívesen és örömmel és boldogan megnéznék többször egymás után, és ott voltam, hogy választanom kell, mert az idő és az anyagi keret is véges. (Az idő főleg, én még utazás előtti nap is vizsgáztam, utazás után pedig azonnal ültem vissza a könyvek fölé. Még egy Berlin belefért volna előtte vagy utána, de hogyan is tudnék választani, hogy melyik bandával menjek el még egy koncertre? Mintha döntenem kéne, hogy melyik ujjam vágjam le.)

Lényeg a lényeg, úgy rendeződött össze az életünk, május 21-én a Férj meg én elrepültünk Düsseldorfba, ahonnan átvonatoztunk Essenbe, ahol találkoztunk Doktor Lillel, aztán hármasban átmentünk Dortmundba este Dirura, majd éjjel visszavonatoztunk Essenbe (erről majd mesélek). Másnap és harmadnap pedig Mükün voltunk. A negyedik napon pedig megpihentünk, és hazajöttünk.

Day 1 - The Unstoppable Life

Kényelmes utunk volt Pestről Düsselbe, onnan pedig a nagyon precíz és német értelemszerű vonatokkal eljutottunk a szállodánkba. Épp kifogtuk a ritka vasutassztrájkok egyikét, ami odafelé nem érintett minket annyira, de mindenesetre a közlekedési káosz ott volt körülöttünk. Aztán befutott Lil is, majd rapid gyorsasággal elmentünk ebédelni a főutcán lévő szusizóba, ami az Itoshihoz hasonló rendszerben működött. A kaja jó volt, csak sietnünk kellett, mert Németországban minden étterem konyhája (na jó, MAJDNEM minden étteremé) bezár 3 és 6 között.

A japán étterem előtt álló csodás szoborcsoport

Ezután visszamentünk a szállodába, összekészültünk, majd szaladtunk át Dortmundba a kevés olyan vonattal, ami közlekedett a sztrájk miatt megbolydult városok között. Viszonylag hamar megtaláltuk a koncerttermet, és viszonylag jókor belibbentünk az épp kialakuló VIP sorba. Némi homokban tapicskolás után bejutottunk, és szépen megálltunk mind az ötvenen (legalább) egy üres fal előtt, amikor megjelent Nora. Nora, a Diru tolmácsa. Nora, aki nem jó arc.

Lil, aki még mindig kicsit fotóshy, meg még úgyis látja őket, marha gyorsan odarohant a srácokhoz az iszonyatosan béna kérdések és válaszok után (pl.: "Élvezitek a VIP meeteket?" - "Igen." "Shinya, valami gondod volt a lengyel koncerten, sikerült megoldani, ma rendben lesz?" - "Igen, rendben lesz." "Kyo, melyik a kedvenc számod az új albumról?" - "Az összes."), és végigpacsizta őket. Nora szerencsére pont el volt foglalva valamivel, úgyhogy Lil odarohant a korláthoz, és jó szélesen rámarkolt, amíg én sorban álltam a kötelező fotómért és pacsimért.

Négy éve nem pacsiztam velük, és akkor még Kyo nem volt ennyire szociális, mint manapság, szóval akkor ő nekem kimaradt (vagy én neki). Az öt pasasból négy totálisan enervált volt: Shinya a szokásos módon zombulva fogott kezet, Toshiya és Die is kicsit fáradtnak és unottnak tűntek. Na de Kyo. Kyonak rendes kézfogása van! Erre már Lil felkészített, neki Berlinben jól szétnyomorgatta a kezét már egyszer, de szerintem az a csinosságának szólt, és nem annak, hogy Kyo atipikusan japán módon, úgy rendesen kezet fog. Hát pedig rendesen fog. Amikor odaléptem elé, és megszorította a kezem, rátettem a kézfejére a balt, ránéztem, és nagyon komolyan, a lehető legudvariasabb keigóban, mintha csak a japán császárral beszélnék, megköszöntem neki, hogy ő is itt van. (Mármint a VIP meeten.) Kyo bólintott. Amolyan Kyosan. El tudjátok képzelni, ugye? Amolyan "oké, örülök, hogy örülsz" stílusban. De nem volt lekezelő, sem unott, ami a többi háromról nem volt elmondható. Aztán odalépek Kaoru elé, megfogom a kezét, és mondok neki egy gyors "Hi!"-t, na, Kaorunak az a nézése, az priceless volt! Utoljára szerintem Byou nézett így rám, amikor Kazukit meg akartam ölelni, őt meg nem. Mi az, hogy Kyonak itt keigóban hálálkodom, neki meg egy "hi"-t nyomok?

Akkora vagyok, mint Kyo.

A fotó után nagyon gyorsan odaszaladtam Lil mellé, rámarkoltam a korlátra, és attól kezdve jól voltam. Lillel felváltva őriztük a tüzet, ami nem volt egy egyszerű meccs, de stabilan és betonkeményen álltunk a korlátnál. Nagyon, nagyon unalmas két óra lett volna, még a borzasztó előzenekarral is, ha Sasszem Lil (ez lesz az indián neve ezentúl) tőlünk vagy húsz méterrel és ötven emberrel távolabb ki nem szúr egy kalapos japán pasast a falnál, és el nem szólja magát, hogy "AZ OTT MIYA!" - mire mindenki, aki tudta, hogy ki az a Miya (a Mükü gitárosa, gyengébbek kedvéért), oda nézett. Na mondom, ha itt van Miya, akkor itt az egész Mükü? Átjöttek a szomszéd városba bratyizni kicsit a sempaiokkal? Én meg, mint az őrült, megpróbáltam 50 méterrel és 150 emberrel hátrébb a Férjnek jelezni, hogy tartsa nyitva a szemét - Férj közben el volt foglalva a helyi német fiatalokkal való haverkodással és az ötfajta csapolt sör kipróbálásával. A telefonom már a kordon alatt volt (fényképezőmet meg elvették), úgyhogy nem volt egyszerű felhívni magamra a figyelmét. Végül Lillel közösen üvöltöztünk át a tömeg fölött, hogy "(....), AZ ORÁNGUTÁN!!! KERESD AZ ORÁNGUTÁNT! A MAJMOT! ITT VAN A MAJOM!! AZ ORÁNGUTÁN!! ITT VAN!"

Férj végre levette, hogy Tatsuróról beszélünk, csak nem akarjuk még több ember figyelmét felhívni a tényre, és mit akarunk gesztikulálni, és visszakiabált, hogy "De nincs itt!", mi meg uniszónóban, hogy "DE ITT VAN!" Mi sem lett volna viccesebb, ha Férj elcsípi hátul! Mi még kétszer láttuk Miyát a koncert alatt kolbászolni a backstage környékén, kicsit hallgatta az előzenekart is, aztán hátra ment. A műsor pedig elkezdődött.

Mit is írhatnék egy koncertről, aminek előre fejből vágtam a setlistjét, és amin nem tudtam fényképezni? Nagyon halvány róla minden emlék, csak az érzések maradtak meg.

Kaoru - fájhatott a keze, be is volt fáslizva valahogy a hüvelykujja, de nagyon élénk volt és nagyon sokat kommunikált a közönséggel. Nem annyit, mint négy éve, de azért sokat. Ereje teljében lévő, magabiztos férfinak tűnt, aki nagyon jól érzi magát ott, ahol van.

Toshiya - végre eltűntek a bugyuta térdrugói, hatalmasra gyúrta ki magát, kifejezetten nagydarab lett, egyszerre dögös és kedves a kisugárzása. Bár, ha az aznapi összképet nézem, nekem inkább kedves volt, mint dögös. A játékára nem lehet panasz.

Shinya - a lassú számokban vét. Még mindig azt a szétszórt stílust hozza, ami az elmúlt években ráragadt. Nagyon jól nézett ki, ami egy Shinya-értékelés esetében mindig központi kérdés.

Die - alig láttam belőle valamit, de úgy tűnt, mintha kicsit megfiatalodott volna lélekben.

Kyo - hát. Kyo. Kyot én még sose láttam ilyennek. Maximum a tavalyi Sukekiyo live-on mutatott valamit magából, ami hasonlított erre, de abban több volt a személyesség, több volt az átélés. Ha ugyanazt hozta volna itt a Dirun, akkor azt mondom, hogy egy kib. ripacs, és akkor végleg összetöri bennem a képet. Négy éve is ugyanez volt, hogy annyira mű volt és ripacs, hogy Yoshiki elbújhatott volna mögötte. Most... most nem volt ripacs. Most önmaga volt. És végig egyetlen mondat járt a fejemben, miközben néztem: hogy visszakaptuk a prófétánkat. Ez most tényleg ő, minden mozdulat természetesen jött, belülről jött, nekünk szólt, nekünk mosolygott, minket énekeltetett meg. Varázslatos élmény volt.

Setlist:

SOSHAKU
Chain repulsion
Sustain the untruth
Un deux
UROKO
TOUSEI
RINKAKU
KUKOKU NO KYOUON
MAGAYASOU
Phenomenon
Behind a vacant image
Cause of fickleness
The inferno
Revelation of mankind

RED SOIL
THE FINAL
HAGESHISA

Ott vagyok!

Koncert után kicsit megfáradva, de törve nem, becsatlakoztunk Férjhez és újdonsült német ismerőseihez, majd lassan elindultunk a pályaudvar felé. És ahogy a pályaudvaron állunk, és nézzük, hogy még huszonvalahány perc van a vonatunkig, és azon vitatkozunk, hogy ott volt-e Tatsuro, vagy nem volt ott, egyszerre csak... bumm, megjelenik Miya, a tolmács, és két Müküs staffos!

Konkrétan két méterre álltak tőlünk, én még nagyjából azt is hallottam, miről beszélgetnek. Teljesen bagatell dolgokról volt szó, mint például hogy éhesek. Mi Lillel nagyon rosszak voltunk, és a TABU című játék Müküs verzióját kezdtük játszani, amiben nem volt szabad kimondani a bandatagok, a banda, vagy az énekes macskájának a nevét, mert nem kellett volna rajongónak látszanunk, nem mintha nem lett volna egyértelmű, hogy mi is a koncertről jövünk. És tudjuk, hogy ők kik. Ott vacilláltunk húsz percig, hogy odamenjünk-e vagy sem. Végül nem mentünk oda, mert:

1. "Miya-kun dekain desu" - ahogy Tatsuro mondta. Miya nagyon nagyképű, és allmighty, és nagyon mizantróp mindig. Nem az az ember, akihez odamész egy autogramot kérni, és bratyizol vele.

2. Ő most magánemberként jött el a koncertre, nem dolgozik, hagyjuk őt békén a munkával - a rajongók hülyeségeit eltűrni is munkának számít munkaidőn kívül.

3. A japánok sem tennék.

4. Másnap úgyis mentünk VIP meetre és ott találkoztunk vele, ezt tudtuk előre, kár lett volna előre bratyizgatni.

5. Mégiscsak Miya. Nem Tatsuro, aki ÚRISTEN, és nem Yukke meg Satochi, akik viccesek és kedvesek. A másik háromhoz bármikor odamegyek, de Miya nekem nem honmei. Lilnek az. De ő meg lebeszélte magát róla.

Miya lába a pályaudvaron. Ő a hátizsákos.

Miya és a staffosok mozgólépcsőznek. 

Miya a vonaton. Persze hogy a szemközti ülésre ültünk.

Amíg mi Dirun voltunk, Tatsuro ezt a képet csinálta.
VAJON HOVÁ MEGY EGY JAPÁN EMBER ENNI, AMIKOR EURÓPÁBAN TURNÉZIK?

Még egy darabig stalkoltuk őket. Felmerült bennünk, hogy megnézzük, melyik szállodában laknak, de nem szállóba mentek, hanem toltak egy döner kebabot. Hideg volt, mi meg nem akartunk pofátlanok lenni, úgyhogy inkább hazamentünk, és nem mintegy-véletlenül-ugyanoda enni egy kebabot.

Koncertélmény: 10/15

Helyszín: 10/10
Banda: 10/7

Kyo: 10/12

Közönség: 10/10 

Extrák: 10/15000 (MIYA!)

Day 2 - Fuck the past, fuck the future - Vol. 1.

A második napunkat Essen kicsiny belvárosának bevásárlóutcájában töltöttük, mert az előző napi Diru még mindig a hatása alatt tartott minket. Délután aztán kimentünk a helyszínre, ahol már gyűltek az emberek, mi meg bamba módon későn álltunk be a VIP sorba, így a terembe beérve már csak a második sorban kaptunk helyet Miya előtt. Ami igazából nem is volt gond. A VIP meeteket itt a koncert után tartották - ez már nem tetszett annyira, hogy full csapzottan és átizzadva kell kezet rázni a zenekarral.

Ott, elöl, ott integetünk.

A közönség kb. fele annyi volt, mint a Dirunak, és sajnos elég sok volt közöttük az igénytelen, ápolatlan, és nem túl kellemes ember is, azokról nem is beszélve, akiknek eszükben sem volt bulizni, és akiknek a bulizás kimerült a helyben állásban és bámulásban. Sok volt a kislány, és kevés az elvetemült, mint mi. Kínosan hosszú várakozás és kínosan rövid idő alatt elfogyó viszkikólák után megérkezett a színpadra a zenekar.

Tatchan bejött a "Don't be a DIK" feliratú pólójában, és lenyűgözött minket.

Itt szerencsére nem voltak olyan szigorúak a szabályok, mint a másik helyen, ahol a kompaktgépet is elvették, úgyhogy Férj a galériáról tudott fotókat készíteni, míg mi elöl Lilian kisasszonnyal széttomboltuk a fejünket. Lehetett is, mert szuper volt a setlist, amit tyúkeszemmel nem jegyeztem meg, de nagyjából ugyanaz volt, mint Párizsban a kétnapos koncert első napján: volt Libra, Ageha, Saishuu Ressha, új számok, és az elmúlt két albumról vegyesen mindenféle.

Itt jegyezném meg, hogy második sorban állni nagyon kemény feladat, én végig harcoltam a mellettem jobbra álló német lánnyal, Lil pedig egy ébenfekete oszloppal a bal oldalán, de egyikünk sem bánta, azt hiszem. Mindenki énekelt, mindenki jól nyomta a furikat, buliélménynek első osztályú volt!

Mindenki önmagát hozta: ők is - mi is.

A koncert után gyors frissítés következett a női mosdóban, én próbáltam az 50%-os páratartalmon széjjelgöndörödött Diana Ross frizurámat ápolttá varázsolni, aztán mentünk pacsizni a srácokkal. Lil csinált velük egy nagyon édes shoe selfie-t, én meg csak simán odaálltam "Hi"-ozni velük egyet. Lehetett volna ölelgetni, de azt másnapra tartogattam inkább. Annyira izzadt és csapzott voltam, hogy magamat se szívesen öleltem volna meg. Tatsuro mezítláb volt az encore óta, amit én nagyon szórakoztatónak találtam. Kaptunk aláírt posztert, pamfletet, instaxos képet a közös fotó mellé (mert járt egy közös kép is velük azon kívül is), meg a vip bilétát, szóval ki voltunk stafírozva, mint a menyasszony.

Ajándék instaxos fotó, és Inu, aki nem kutya, hanem medve.

A napot a szállásunkhoz közeli Vapianóban zártuk, ahol éhesen nekiestünk a hajnali egyig nyitva tartó kínálatnak :)

Koncertélmény: 10/17
Helyszín: 10/8
Banda: 10/9
Setlist: 10/10 (nem gondoltam volna, de jól jött ki!
Közönség: 10/10 
Extrák: 10/10 a Libráért!

Day 3 - Fuck the past, fuck the future - Vol. 2.

Második napunkat Kölnben töltöttük délelőtt - ami kicsit messze van ugyan Essentől, és az odaúton még belefutottunk egy conra igyekvő cosplayes tömegbe is, de végülis nem volt rossz ez a kis kiruccanás. Vettünk csini szoknyát Lilnek, csini ruhát nekem, harisnyát mindkettőnknek az új cuccokhoz, és még beültünk egy első osztályú szusizóba is, ahol ugyan nem volt foglalásunk, de remélhetőleg kicsit a japántudásomnak és a kölcsönös szimpátiának, leültettek minket enni egy gyors körre. Férj Hong Kong, én Japán óta nem ettem ilyen jó szusit. Lil is szerintem a Japán ótára szavazott volna, bár neki közelebbi az élmény.

Majmóca a lelkét is kiénekli.

Vissza Essenbe, gyors öltözés, gyors csinosítás, aztán irány a koncerthelyszín, mert én első sorban akartam állni. (Az előző nap meggyötört annyira, hogy a másodikat ne merjem bevállalni.) A beengedéses tortúra kicsit fárasztó volt, de szerencsére másik két magyar lánnyal, akik előző nap vipesek voltunk, összejátszottunk, így mind a négyen nagyon jó helyet kaptunk (igaz, korlát már csak nekem jutott, de az encore-on bedobtam Lilt Miya elé, hogy őt is lássa, ne csak engem).

Majmóca elemében van.

A setlist nem lopta be magát a szívembe, de igazából így is jó volt - a közönség is érezhetően fáradtabb volt a tegnapinál, nem mozogtak annyit, nem volt akkora energia sem. Tatsuro az encore előtt megint tanított minket kicsit japánul, a "da-dan, boyoyon, boyoyon" kifejezésre, amiről Yukke azt mondta, hogy egy régi japán reklám szlogenje. Felvettem az egészet, ha gondoljátok, nézzétek meg - Yukke összeesik a röhögéstől:

És hogy lássátok, miért a nagy röhögés:

A koncert után kivételesen jobb állapotban voltam, mint előző nap, mondjuk úgy, hogy vállalhatóan néztem ki. Lillel elterveztük, hogy közös fotót készíttetünk a srácokkal, ő aláíratja Miyával a hasát, én meg Tatsuróval a Shibuya AX-es zsetonomat. Szóval beálltunk a sor legvégére, kezemben Inu, Satochi plüssállata, Lil előre ment, végigölelte a sort, majd amikor Miya már tárta szét a karját neki, a kezébe nyomott egy alkoholos filcet, és felrántotta a pólóját. Miya meghökkent, de aztán aláírta neki. Én megöleltem Yukkét, meg Satochit, Satonak megmutogattam a plüssállatát, amire felcsillant a szeme, de szorított az idő, szóval amikor Tatsuro elé léptem, már csak annyi tellett tőlem, hogy remegő kézzel (de ne remegő hanggal, hála égnek!) elhadarjam, hogy ez a nászutunkról való omamori a férjemmel, és hogy legyen szíves írja alá neki. Tatsuro tanácstalanul ránézett Norára, hogy szabad-e, mire Miya közölte vele japánul, hogy "én aláírtam a hasát", Lil felé gesztikulálva, szóval Tatsuro vállat vont, és a választ meg se várva odafirkantotta a nevét. Tatchan és Miya ölelésre már nem maradt idő, beálltunk a fejenként egy-egy képhez (cukik voltak, hogy Lil telefonjával meg az én gépemmel is engedtek egyet, Dirun ezt nem hagyták volna...), aztán búcsúzkodtunk, és ennyi volt.

A két kis instaxunk, meg az aláírt érme.

Megérte? Szuper módon megérte. Szívem szerint mentem volna velük még Berlinbe, sőt, még kezdtem is volna Berlinben a Diruval, és akkor lett volna egy kompakt képem, de ez már nem fért volna be. (Bár Berlinben a Mükü koncertes lánykérés nagyon epic volt, így felvételről.) Remélem, nem négy évig maradnak távol megint...

A lányokkal végül megint a Vapianóban kötöttünk ki, aztán Lillel kettesben mentünk a tollasbálba. Szuperintenzív három nap állt mögöttünk (neki meg még utazgatással töltött több másik, és plusz két koncert), úgyhogy itt volt az erőnk vége.

Koncertélmény: 10/8

Helyszín: 10/9 (Jobb volt másodszorra)
Banda: 10/8

Setlist: 10/7

Közönség: 10/9

Extrák: 10/10 az aláírt érméért, és a fél banda végigölelgetéséért.