Évek óta (de legalább kettő) van egy piszkozatolt bejegyzés ezen a blogon, "Megszeretni a Jealousy albumot" a címe, és azt próbáltam benne összefoglalni, hogy micsoda munka egy rajongó részéről egy kedvenc együttese/művésze nem-éppen-kiemelkedő, vagy kánonba illő munkáját megtanulni értékelni.
Mint azt a páromtól megtudtam, a rockzene rajongói a leghűségesebb rajongók a világon: ha szeretnek egy zenekart, az egész banda életpályáját tekintve akár két egymást követő rossz albumot is meg tudnak bocsátani, és ugyanúgy érdeklődve meghallgatják a harmadikat, "hátha jó lesz" alapon. Azt hiszem, a japán zenei rajongók ennél sokkal többet is képesek megbocsátani egy bandának (de Lil erre megkérdezné, hogy "minek?", esetleg kibővítené addig a mondatot, hogy "minek hallgassak rossz zenét?"). Az egymillió dolláros kérdés. Miért hallgassunk rossz zenét, ha jót is hallgathatunk?
Nos, azért, mert ha szeretünk egy zenekart, és ez a szeretet/rajongás/követés nem egyszerűen a csodás pofiknak, a fanservice-nek, hanem esetleg az (egykor volt) zenei teljesítménynek is szól, akkor el kell fogadnunk azt a tényt, hogy a rajongott zenekarunk zeneszerzője/i (legyen az akár egy pénzért megbízott valaki, akár a tagok) nagyon komoly koncepciót és gondolatiságot látnak abban, amit csinálnak.
Most nem a Gazette-ről beszélek, szűk értelemben. Kanyarodjunk vissza a Jealousy albumhoz (X-Japan), ami aztán tényleg a "répás hányás" zenei megtestesülése. Kezdődik Yoshiki szívhezszóló zongorajátékával (Es-dur piano sen), aztán jön a teljesen X-es hangzású Silent Jealousy, majd Hide "Miscast" című száma, ami egy nagyon rossz Whitesnake imitáció lenne, ha nem Hide írta volna. A "Desperate Angel"-t a rajongók a LEGROSSZABB X-számnak kiáltották ki, teljesen érthetetlen, hogy mi a fenét keres ezen az albumon, aztán jön Pata egyetlen dala, ami nem véletlenül kapta a "Pata's nap" alcímet, majd Taiji nagyon lírai "Voiceless Screaming"-je, ami gyönyörű, de szintén felfoghatatlan, mit keres ott, ahol van. A "Stab me in the back" számomra az egyetlen értékelhető X-dal volt sokáig ezen az albumon, a "Joker" is futott azért, de a "Love Replica" megint egy totális wtf Hide részéről, a zárásként berakott "Say Anything" pedig már pedzeget valamit a közelgő sírós-pityogós X-jövőből... Ez az album egy franciasaláta, minden tag belerakott valamit, és elsőre azt mondtam rá, hogy kár volt, de aztán olyan 200-250 hallgatás után elkezdtem kihallani belőle a koncepciót.
Vissza a Gazette-hez. Én úgy érzem, lassan már csak elnéztem nekik az utóbbi albumaikat, de arra nem bírtam rávenni magam, hogy szeressem is őket. Amikor a fandomba belevonódtam, és ennek azért több mint hét, ha nem is tíz éve, a Gazette egy bulizenekar volt. Oltári jó koncerteket nyomtak, legalábbis az európai kislányoknak ez jött le a DVD felvételekről. Pörgős, vidám, néha meg érzelgős és lírai számok váltakoztak a kislemezeken, az albumok meg a vegyeshányás kategóriába estek, de ezzel semmi gond nem volt. A gond a Toxic környékén kezdődött, amikor kiderülgettek azért dolgok a banda háza tájáról, amiket persze addig is lehetett sejteni, csak akkor már meg sem próbálták eltitkolni. És akkoriban kezdődött el az erőltetett "Mi visual kei banda voltunk, vagyunk, és leszünk" hadjárat Ruki asztalcsapkodásával, megtűzve azzal, hogy a számok viszont egyre jobban kezdtek hajazni nem-visual-kei zenekarok dolgaira. A mélyrepülésük azzal vett új lendületet, hogy eljöttek turnézni Európába, és mindenki láthatta, hogy azért technikai téren (nem az erősítőkre gondolok) nagyon komoly hiányosságok vannak itt. A sor pedig folytatódott azzal, hogy láttam őket Japánban a Malformed Box turné elején, amikor szinte zavarbaejtően feszengő, ügyetlenkedő, és kicsit amatőr módon nyúltak az egész produkcióhoz. Persze, fogjuk Aoira, aki annyira szart az egészre, hogy az első hatvan percben akár cigizhetett is volna a gitárállványa előtt, de ez azért nem csak az ő hibája.
Bár Lil állítja, hogy ő a Beautiful Deformityben már látott "valamit", nekem az az album annyira nagyon-nem volt, hogy már azzal se fáradtam, hogy megvegyem a limitáltat belőle, és utána eladjam itthon egy kislánynak, akinek úgyis mindegy (bár az a farkasos kisplasztika nagyon tetszett, beismerem), mint ahogy azt a Division limitálttal tettem. Ezek után érthető előítéletekkel fordultam a Dogma felé, ugyanakkor volt bennem egy kis kíváncsiság is; a "remény fénye", ahogy a Sailor Moon-ban mondják, átsugárzott a cinizmusomon.
Végül is kirúgták/kirúgatták/hagyták elmenni/lerázták az A9-et a PSC-nél (egyéni interpretációnak adok helyet), és elkezdték leépíteni az indie részleget (mármint úgy rendesen leépíteni, nem csak elkallódtatni), a megspórolt pénzt pedig mind belenyomták a Gazette-be, és azon belül is a Project Dark Age-be. Nagyon jól felépített kampány-hadjárat volt, apró falatonként adagolták az új híreket, menő honlap, nagyon menő stáb (azért horkantam egyet a preview videón, hogy kiket szedtek össze erre - Yoda, komolyan?), és kezdtem azt érezni, hogy ez jó lesz. De nem kockáztattam, egyrészt azért nem, mert tudtam, úgyis Japánban leszek a megjelenés idején, és úgyis épp a semmi közepén vadászom majd a wifit egy letöltés erejére... másrészt, úgy voltam vele, hogy mi van, ha megint csalódást okoznak. Pláne hogy volt két jegyem az első két Dogmatic koncertre.
Nagyjából emlékszem, hogy pont Himejiben sétálgattam a szabadnapomon, amikor jött a leak-link, szaladtam haza letölteni, belehallgattam, és akkor úgy voltam vele: oké, ezt most hagyjuk. Ledolgoztam a munkaidőmet, aztán elmentem kicsit Oszakába, ahol aztán már a fél város Blackmoralban járkált a buszpályaudvar környékén (mentek az autogramosztásra), és akkor egy éjszakai buszozás közben próbáltam barátkozni a lemezzel. Nem ment. Annyira nem, hogy amikor szeptember 1-én megérkeztem Tokióba, arra gondoltam, én ezt a jegyet valahogy el kellene hogy passzoljam. Közben a nagyon vegyes kritikák elárasztották a netet, és én egyikkel sem tudtam igazán azonosulni. Elmentem a koncertre, és a két nap átlagát vonva arra jutottam: hát ebből még lehet énekes halott.
A Dogma megtapadt rajtam, mint egy kis spóra, aztán ahogy hazajöttem, úgy indult szép-lassan növekedésnek. És igen, 2-400 hallgatás után az ember már nem csak a koncepciót látja mindennél világosabban, de még szinte azt is érzékeli, hol vettek a felvétel alatt levegőt. Amennyire nem tetszett, most annyira nem tudok leszakadni róla. Egyvalakit leszámítva (Helló, Doktornő! Köszönöm, hogy adsz egy esélyt neki, mit egyet, hármat!) az összes nyomokban-is Gazette-hallgató ismerősöm ugyanerről számolt be: szkeptikus kezdés és halvány értetlenség per nemtetszés után valahogy kinő az albumból egy nagyobb, terebélyesebb, sokszínűbb album. Evolválódik. Nem tudom, hogy csinálja. Lehet, tényleg megérte belerakni azt a sok pénzt és sok munkát. Vagy egyszerűen az egész banda szintet lépett azóta, hogy utoljára láttam/hallottam őket.
Ha már albumkritika, egy kicsit kiterjesztőbben szeretném értelmezni az egészet, és aszerint fogok haladni a számokkal, ahogy a Due turnén játszották őket, az Ugly dalaival egyetemben.
NIHIL: Semmi meglepő, Ruki hozza a szokásos formáját, tulajdonképpen az elmúlt időszak minden albuma egy ilyen hangzásvilágú számmal indult. Intrónak egészen ígéretes, tükrözi az album további hangulatát.
DOGMA: A címadó dal, ezért nyilván nagyon sokat várunk tőle. Egy kis Bach-imitációval indít, ami már önmagában is hangulatos, majd a kemény, ütemes, mély gitáralap jön, és közben a háttérben a csembaló baljósan peng tovább. Ruki finoman nyúl a dallamhoz, közben viszont keményen ránk is dörren a szöveg: "I deny everything, I deny all of it". Hörgés-téren sokat javult, és a kitartott énekhangok alatt a gitárok és a dobok nagyon finom kis ritmusokat teremtenek. Szerintem a Dogma egy nagyon jó indító szám lett, tökéletes nyitánya az albumnak, és előrevetíti azt a kettősséget, ami végig uralja a Dark Age koncepcióját: egyszerű alap, semmi fölösleges sallang vagy dekoráció; Bach finom matematikája és szimmetriája végig ott van benne, és hiányoznak a könnyed megközelítésű számok. Ez jó.
RAGE: Belecsapunk a lecsóba. Kai nagyon stabilan nyomja az ütemeket, meg van támasztva alulról az egész szám, és ismételten ott van Ruki, aki nagyszerűen hörög (hol lehet erre edzeni, komolyan?), az angol szavak elhelyezése megint csak stratégiai, és a lírai refrénrészre váltás is nagyon gördülékeny. A háttérben az elektromos pittyegés, amennyire zavaró volt a félhangjaival, annyira szépen keveredik a gitárokkal, és Aoi kíméletlen, Kai üteméhez igazodó pengetése kifejezetten remek. A mikrofonba üvöltött szavak és megint Bach önálló megidézése keveredik, ez a koncerten zavaró üresjáratokat eredményezett nekem, főleg első nap, de hát Ruki mindig is szerette ezeket a megoldásokat, így el tudom nézni neki.
DAWN: Ruki mindig úgy ír gitárszólamokat, ahogy maga szeretné lejátszani, és nyilván előnyben van, hogy tudja otthon a demókon kísérni magát. Ami nekem kicsit zavaró ebben a számban, hogy a verse részek kicsit szét vannak szabdalva, és a verse és refrén közti gitáros-hörgős rész nem köti át jól a kettőt. A refrén is valahogy túl finomkodó, viszont az utána következő gitáros darálás megint jól eltalált, és ráköszön kicsit az Ugly kislemezre is (ugye, hogy felismerhető benne?). A közepén megint Bachot hallunk, persze gazestepesítve, ami kicsit off nekem, de ez az egész szám - első hallgatásra - nem tetszett egyáltalán. Maga a hangszerelés végső soron jó, kicsit kiemeli Reitát is a sötétségből (ez az album nem ad esélyt neki túl sok bravúrra, de hála égnek, a hibázásra sem. Mondjuk, hogy ez az album 100%-ig Reita- és Uruhabiztos.) Ellenben Aoi masszív badum-badum pengetése, és Kai finom kis felpörgései nagyon jól alátesznek Rukinak. A végén - megint csak koncertélményből kiindulva - zavaróan hosszú volt a lecsengés, miközben ez a szám egyáltalán nem hosszú (mondjuk a Dogmán egyik se az). De nem lehet ezen mit ragozni, mert végső soron - ne tessék röhögni! - a fő koncepciója a letisztultság volt.
DEPRAVITY: Az Ugly kislemez B-száma, szintén Ruki tollából, és akár a Rage kistesvtére is lehetne, nem véletlenül kerültek a setlistben olyan közel egymáshoz, amennyire csak lehet, anélkül, hogy feltűnjön, hogy majdnem ugyanarról a számról van szó (a refrén előtti hörgés egy az egyben ugyanaz), a refrén meg egy Rukitól is gyengécske húzás, nem sok érzelemmel. Node, a szám közepén, Aoi gitárja sírva nyüsszen egy oktávot fel és vissza, ezzel olyan jó headbangelő közeget teremt, amit csak egy koncertjáró jouren tud igazán értékelni. Ugyancsak itt van egy szép Uruhás ereszkedő lecsengés, hogy legyen a lányoknak idejük szusszanni. Nincs mit tenni, emberek: a Gazette még mindig úgy rak össze számokat, hogy tudja, az 50 koncertszer 3000 jegy nagy részét ugyanaz a 12-15 000 lány fogja megvenni, és ők bizony meghatározott rutinok és rituálék szerint élvezik a showt. Ez a szám nekik íródott. Töltelékdal, nem vitás, de annak teljesen rendben van. A szám végén egy kicsit variálódik a dolog, és Uruha nyom egy szólót, nem túl hosszút, de nincs is hiányérzetem tőle. Ruki még kicsit énekel, mert az megy neki, és finoman lezárja a számot.
PARALYSIS: Az "Uruha-blokk" első dala. Ruru két számot írt a Dogmára, és ennyi tőle bőven elég, mert van benne némi önismétlés. Akár úgy is mondhatnánk, nem túl eredeti. A lírai betétrész Rukinak kedvez, és inkább az ő stílusára is hajaz: ha tippelnem kéne, azért, mert a saját ízlése szerint alakította a vokált benne. A gitáralap ebben a számban elronthatatlan, ami azért bánt egy kicsit, mert Ruru azért tehetett volna valami bravúrt a saját számába, de úgy tűnik, ebben is inkább biztosra akart menni, és még egy szólót se írt bele. Kicsit hiányérzetem is van tőle.
BIZARRE: Ruki, nagyon jó érzéssel betette ezt a pörgős számot Ruru két bealvós száma közé. Kai nagyon jó benne, pedig ezt az ütemet nehéz szabályosan dobolni. Ez az album "Pata's nap"-je, a nyak-szekció simán pihenhet alatta. A refrén dallamvilága viszont egészen kiváló, és megint azt érzem, hogy illeszkedik az album egészébe, és középtájon megint felhangzik a csembaló, mint egy rossz ómen, biztosítva ezzel egy kis megszakítást a szám egyhangúságában.
DERACINE: A második szám az "Uruha-blokkban", és az egyetlen igazán lassú, állós szám az egész albumon. Az ének nagyon szép, és valahogy nagyon jellegzetesen Gazette: Ruru azért jól ráérzett erre, és a refrén előtti mikrofonos hörgős-rész sem off. Nem unalmas a szám felépítése, nem ismétlődnek benne az elemek, de mindeközben harmonikus az egész, nem érzem túl széttagoltnak. Úgy lassú, hogy nem tud unalmas lenni. Aoit hallom belőle a legtisztábban, és valahol ez kedves gesztus Rurutól, hogy az egyetlen értékelhető számát is Aoi-kompatibilisre írta (vagy együtt ilyenné dolgozták). És megint csak hiányolom a gitáros bravúrt belőle.
GRUDGE: az "Aoi-blokk" első száma. Kai kellemes ritmusokat játszik benne, és Ruki indulása meg a gitár alatta akár egy kicsit a Dirura is hajazhatna, és ez az érzés csak a refrén alatt távolodik el tőlem, mert az már ízig-vérig Gazette, főleg a magas hajlítások és a női vokál. Ez Ruki sara, mert közben a gitárrészek félhangjai és a szám közepén Aoi bedolgozott szólója megint kikacsintós. De ez a középrész a legjobb az egész dalban, ahogy belefolyik a következő refrénbe, amit megint kicsit elront a női vokál. Ez egy hamisítatlan Aoi-dal, az egész lelke benne van, és sajátságosan próbálja a harmóniáit összhangba hozni Ruki vokáljával, ami végül ledominálja az egész számot. De ez a szám még így is megáll.
GODDESS: Aoi második felvonás. Megint belehozza a saját zenei előismereteit és tanulmányait, a bevezető ütemek és a síró gitárja testidegen, még ha szép is. Aztán ahogy Ruki indul a dallammal, az egy elő-elő-előválogatáson kiszórt Kaoru-számnak hangzik, simán el tudom képzelni rá Kyo hangját is. (Az a lihegés totál fölösleges, meg a suttogó hanghatások is.) A refrén megint csak olyan, hogy azt mondanám, Aoi, túl sok Archét hallgattál, de igazán nem tett rosszat neked, jó mestertől nem szégyen tanulni. Nagyon finom a basszusgitár benne, és ahogy Aoi penget, abban van valami végtelenül kifinomult is. Ezt a számot magának írta, és amennyire jól sikerült, annyira nem meglepő, hogy miért csak a kislemez alternate-számáig jutott: nem elég Gazette-es. Amíg a Grudge estében Ruki azért ráemelt egy réteget a saját stílusából, addig ezen Aoi péklapát-méretű tenyérnyomata díszeleg, az utolsó hangig.
WASTELAND: Aoi, ne hallgass több Dirut! A szám nem rossz, a mollos hangzásvilág és a mélyen kezdődő ének, közben a gitár tapogatózása és kiteljesedése a refrénben nagyon jó. Ruki felfelé hajlított refrénzárása menti meg ezt a számot az epigonságtól, mert utána a szám közepén a kis absztrakt, improvizáció-szerű rész megint nagyon idéz, de idézőjel nélkül. Mindentől függetlenül ez egy nagyon jó kis szám, van benne komplexitás, és ha Ruki a mély hangoknál marad, az ember még azt is képzelheti, hogy Kyot hallja. Aztán mégsem.
LUCY: A borongós hangulatot a lassan induló, de hamarosan felpörgő, és nagyon jellegzetes Gazette-dallá változás oldja fel, és ez kifejezetten kellemes meglepetés. A Lucy az a szám, amit ha hallok, már látom magam előtt, hogy hogyan kellene rá táncolnom. Egyértelműen felpörgetős buliszám a záróblokk előtt, jó ritmusokkal, és egy totálisan fölösleges (miért ebben a számban?) Uruha-szólóval, de végülis vegyük úgy, hogy ez az a szám, aminek a gyors részeiben szaladgálnak fiaink a színpadon. Ahányszor a metrón ehhez a számhoz érek, ellenállhatatlan késztetést érzek a refrén alatt, hogy feltartott jobb kézzel ugrálni kezdjek, szóval: működik.
INCUBUS: A Lucy felvetését folytatja, benne vagyunk a végjáték-partiban, és még hergelnek minket a ritmusokkal. A muzikális kérdezz-feleleket a női vokál, és egy abszolút pozitív hangvételű refrén követi. Az energikus rész után a szokásos női vokálos helybenjárás, majd a kicsit furán átkötött gitárok, és újabb mikrofonbahörgés következik. De ez a szám abszolút beleillik a banda össz-repertoárjába, és nincs benne semmi, ami ne lehetne vállalható öt év múlva. Meglehet, nem a legjobb helyen van az Ugly előtt, de nem vitatkozok Ruki setlist-szerkesztési elveivel. Jó a lecsengés, és ezt a pozitív érzést a félhangok kicsit megtörik, szinte előjelezve a gyomorütésként érkező Uglyt.
UGLY: Nem vitás, ezt a számot a koncert végére kell pozícionálni. Hanyu-ben, amikor az encore után megláttam a videót, majdnem sokkot kaptam. A zenei világa épp annyira brutális, mint a képi: van komplexitása, terel a refrén felé, de nem adja könnyen, nem hagy feloldódni, és amikor mégis, ez a feloldás is rövid és a líraisága inkább fáj. Olyan ez, mint Rimbaud "Egy Dög"-je: látod, ilyen undorító egy tetem, de amikor te így fogsz kinézni, én még akkor is szeretni foglak. És a Gazette részéről ez a "szeretet" a két refrén közti részből jön igazán: Uruha olyan szólót nyom (Kai-jal karöltve, te jó ég!), hogyha ezt élőben le tudja játszani, akkor boldogan esek össze. Végre, végre valami, amiben képességet is kell mutatni, és nem elég ott állni a mikrofon előtt! Az Ugly nem véletlenül kapott önálló kislemezt, mert nem illeszkedik szigorúan a Dogma által kanonizált világba, én a Toxic album hangulatába jobban odaillőnek érezném, noha annál azért jóval keményebb, talán a téma miatt is. Szép refrén, és nem tudom eleget hangsúlyozni: Kai aranykezű.
BLEMISH: az albumon is, koncerteken is, ez az utolsó előtti dal, aminek segítenie kéne az összefoglalást, de felvet egy új témát, mégpedig a nagyon dallamos refrént a hangsúlyos bekiabálásokkal. A gitárszekció százhúsz százalékon pörög, de ebben a dalban is sok a testidegen elem, a kompozíciója kicsit randomra sikerült - mégis a végjáték felé terel, és ebben abszolút kielégítő a minősége. A zárás már önmagában is olyan, akár egy integetés: belassítva, hangsúlyossá téve a végszót, ami aztán egy kis könnyed ellebegéssel távozna, ha nem kontrázna rá még egy utolsó hörgés- és gitárszó. Ez nem kellett volna oda, elég lett volna Rukival lezárni, és áttérni az utolsó fejezetre.
DEUX: A Dogma című opera zárótétele. Az ének- és a gitár alatt finom kis zongoraszó bukkan fel, ami a maga líraiságával szépen rímel a refrénre. Ruki kiengedi a hangját, és itt minden lehetősége megvan rá, mert az összhangzatok nagyon jók: Aoi még egy utolsót darál Uruhával, a ritmusok mindenhol nagyon logikusan el vannak találva. A lírai gitárbetét (és ha nem csal az emlékezetem, ezt Aoi játszotta) egészen lágy, és a félhangok megint annyira jellemzően kerekek a visszhangosan lebegtetett ének alatt, hogy az hátborzongató. A szám végére pedig ismét kapunk egy utolsó adrenalin-löketet, mert hát nem lehet ilyen egyszerűen vége egy ilyen ikonikus számnak.
OMINOUS: A nagybetűs EPILÓGUS. Ennek a számnak a felhasznált részeivel etetett minket cseppenként Ruki, amikor még az album meg se jelent. A zongora kontrabasszusa fölé bekúszó akusztikus gitár egyáltalán nem baljós, inkább reménykeltő: ahogy aztán az elektromos gitárra áttérünk, ez a remény elkezdi felépíteni a dallamot. Ruki nagyon didaktikus ebben a számban, a dalszöveg amennyire egyszerű szóképekkel dolgozik, annyira kifinomult és tökéletes. Ruru rövid szólója épp csak akkora lett, hogy tudjuk, ő is ott van, majd a True - Dread kántálás alatt visszaváltunk Aoira, aki vaskézzel osztja az ütemet, minden finomkodás nélkül. A középrész pihenője után ezt a durvaságot megint az akusztikus gitárjával váltja fel, majd lejátssza a legszebb létező szólóját, mintha csak egy közelgő viharfelhő mozgásához komponálna aláfestő zenét. Közben Ruki a refrénben elsírja utolsó bánatát, és haragosan elfojtja azt is, majd csak a gitárszóló marad utolsó gyertyaként, és szép lassan az is elfakul.
Összefoglalva: ennek az albumnak pontosan az a gyengesége, ami egyben az erőssége is. Ez egy ízig-vérig Gazette album, amit három alkatrészből raktak össze. Egyrészt ott van benne Ruki, aki ötletgazdája, kidolgozója és véghezvivője volt az egész koncepciónak; a fő dalszerző és irányvonal. Azt hiszem, egyértelműen kitett magáért, és amiben nem sikerült, azt sem a szakmai, inkább az emberi hiányosságai miatt nem: Ruki ebben a stílusban szeret írni, ez az ő hangja, és lehet nem szeretni vagy szeretni, de ebben a hangban ő a legjobb. Tény, hogy olyan stúdiólemezt csinált, ami élőben néha fölöslegesen áll, de ezt a hangszereléssel (állítólag) már orvosolták. Aztán ott van Ruru, az ötlovas fogat leglassabb lova, de mint azt a Ben Hurból tudjuk, neki kell legbelül futnia, hogy kanyarban lassítsa a többieket. Ruru szemére én nem hányhatom a lassúságát, mert ez neki is a személyisége része; mindig is megfontolt zenész volt, és nem intuitív. Ez ebben az albumban - tekintve, hogy nagyon kevés szerephez jut benne - nem probléma, mert visszafogta a többi "kreatív" embert attól, hogy egy Division-szerűen elszállt, vagy egy DIM-szerűen másolópapírszagú lemezt hozzanak össze. Azért az összeállításban egyértelműen volt szava, és végig jelen van a folyamatábrában, ha nem is dominánsan. Aoi ezzel szemben ereje és önkifejezése teljében van, ami mindig veszélyes, mert neki mindig kilógott a lába, de azt hiszem, most a maga kicsit fejet hajtó módján úgy emeli be a saját zenéjébe a meta-gazette stílusjegyeket, hogy azzal nem teremt diszharmóniát. Ez nem az az Aoi, aki a Beautiful Deformityn magamutogató módon csinálta, ami csak eszébe jutott, másokra tekintet nélkül. Örülök, hogy Ruki leült végre vele is dolgozni, és nem csak Ruru oldalát tartotta szem előtt, ahogy általában szokta. Az együttműködésből olyan párhuzamos beszéd lett, ami egyáltalán nem disszonáns.
És még jobban összefoglalva: a Dogma a legjobb album, ami a Gazette-től telik, és a leginkább Gazette-szerű Gazette-album. Ez a két tény teszi egymás viszonylatában különösen jóvá. Nincs benne áltatás, nincs benne túlvállalás, és az, ami belekerült, a tőlük telhető legjobb, ebben biztos vagyok. Hogy visszafogott album-e? Igen. Lehetett volna merészebben, és vállalhattak volna többet? Igen. Baj, hogy a biztosra játszottak inkább? Nyilván van, akinek igen, de nekem nem. Mert ez megint csak a személyiségük sajátja. A Gazette nem vállal kockázatokat fölöslegesen, inkább más kárából tanul, mint a saját tapasztalataiból. És tény, amíg ennyire kifelé figyelnek, lehet, hogy elsiklanak belső hangok fölött, de ismétlem a föntieket: ez most nem gond. Nem gond, hogy Ruru visszatartja a gitárokat, és nem gond, hogy Ruki visszatartja Aoit, és az sem gond, hogy Ruki nem akart önállóan szárnyalni, hanem inkább alacsonyan repült a többiek mellett.
Aki most fogja látni a Gazettet először, különösen szerencsés, mert egy nagyon alaposan kigyakorolt és nagyon óvatosan, lépésről lépésre felépített setlistet fog hallani, amit 50 koncert után a srácok magabiztosan és felszabadultan játszhatnak majd el. A legjobb Gazettet fogja látni, amit az elmúlt öt évben láthatott. És a legjobb Gazette albumot fogja hallani az elmúlt öt évből, ami a legteljesebb képet nyújtja ennek a zenekarnak az aktuális állapotáról. Ne rázzuk le a vállunkról, mint a korpát, mert a maga visszafogottságában és egyhangúságában is, ez egy borzasztóan átgondolt mű, és a halvány izzadtságszaga ellenére is nagyon szép teljesítmény. Nem csak pénzkérdés volt, hogy az lett. Emberi kérdés is. Ezen most mindenki ugyanannyira szeretett volna együtt dolgozni a másik néggyel, és nem taposták le közben egymást. Az interjúkból is úgy tűnik, a Dogmában sose-látott egyetértésben volt egymással mindenki.
És az, hogy tizenhárom-négy év után megint szeretik egymást, megint egyenlőség és testvériség van, majdhogynem nagyobb teljesítmény, mint az, hogy konkrétan mi kerül a polcokra. Mert rajongóként az egész képet akarom látni. Tizennégy év mozaikját. És ez a kép nekem mostanra, a részletek elnagyolásával, nagyon tetszik.
Tudom, minden elmúlt albumnál azt éreztem, hogy ez lesz az áttörés, ez lesz a nagy bumm. A Dogmánál éreztem azt először, hogy nincs is szükségem áttörésre. Egy nagy, generális elfogadás van bennem, és értem már, hogy nekik miért ez az áttörés. És innentől kezdve teljesen mindegy, hogy nekem, vagy másoknak miért az, vagy nem az.
Ha már albumkritika, egy kicsit kiterjesztőbben szeretném értelmezni az egészet, és aszerint fogok haladni a számokkal, ahogy a Due turnén játszották őket, az Ugly dalaival egyetemben.
NIHIL: Semmi meglepő, Ruki hozza a szokásos formáját, tulajdonképpen az elmúlt időszak minden albuma egy ilyen hangzásvilágú számmal indult. Intrónak egészen ígéretes, tükrözi az album további hangulatát.
DOGMA: A címadó dal, ezért nyilván nagyon sokat várunk tőle. Egy kis Bach-imitációval indít, ami már önmagában is hangulatos, majd a kemény, ütemes, mély gitáralap jön, és közben a háttérben a csembaló baljósan peng tovább. Ruki finoman nyúl a dallamhoz, közben viszont keményen ránk is dörren a szöveg: "I deny everything, I deny all of it". Hörgés-téren sokat javult, és a kitartott énekhangok alatt a gitárok és a dobok nagyon finom kis ritmusokat teremtenek. Szerintem a Dogma egy nagyon jó indító szám lett, tökéletes nyitánya az albumnak, és előrevetíti azt a kettősséget, ami végig uralja a Dark Age koncepcióját: egyszerű alap, semmi fölösleges sallang vagy dekoráció; Bach finom matematikája és szimmetriája végig ott van benne, és hiányoznak a könnyed megközelítésű számok. Ez jó.
RAGE: Belecsapunk a lecsóba. Kai nagyon stabilan nyomja az ütemeket, meg van támasztva alulról az egész szám, és ismételten ott van Ruki, aki nagyszerűen hörög (hol lehet erre edzeni, komolyan?), az angol szavak elhelyezése megint csak stratégiai, és a lírai refrénrészre váltás is nagyon gördülékeny. A háttérben az elektromos pittyegés, amennyire zavaró volt a félhangjaival, annyira szépen keveredik a gitárokkal, és Aoi kíméletlen, Kai üteméhez igazodó pengetése kifejezetten remek. A mikrofonba üvöltött szavak és megint Bach önálló megidézése keveredik, ez a koncerten zavaró üresjáratokat eredményezett nekem, főleg első nap, de hát Ruki mindig is szerette ezeket a megoldásokat, így el tudom nézni neki.
DAWN: Ruki mindig úgy ír gitárszólamokat, ahogy maga szeretné lejátszani, és nyilván előnyben van, hogy tudja otthon a demókon kísérni magát. Ami nekem kicsit zavaró ebben a számban, hogy a verse részek kicsit szét vannak szabdalva, és a verse és refrén közti gitáros-hörgős rész nem köti át jól a kettőt. A refrén is valahogy túl finomkodó, viszont az utána következő gitáros darálás megint jól eltalált, és ráköszön kicsit az Ugly kislemezre is (ugye, hogy felismerhető benne?). A közepén megint Bachot hallunk, persze gazestepesítve, ami kicsit off nekem, de ez az egész szám - első hallgatásra - nem tetszett egyáltalán. Maga a hangszerelés végső soron jó, kicsit kiemeli Reitát is a sötétségből (ez az album nem ad esélyt neki túl sok bravúrra, de hála égnek, a hibázásra sem. Mondjuk, hogy ez az album 100%-ig Reita- és Uruhabiztos.) Ellenben Aoi masszív badum-badum pengetése, és Kai finom kis felpörgései nagyon jól alátesznek Rukinak. A végén - megint csak koncertélményből kiindulva - zavaróan hosszú volt a lecsengés, miközben ez a szám egyáltalán nem hosszú (mondjuk a Dogmán egyik se az). De nem lehet ezen mit ragozni, mert végső soron - ne tessék röhögni! - a fő koncepciója a letisztultság volt.
DEPRAVITY: Az Ugly kislemez B-száma, szintén Ruki tollából, és akár a Rage kistesvtére is lehetne, nem véletlenül kerültek a setlistben olyan közel egymáshoz, amennyire csak lehet, anélkül, hogy feltűnjön, hogy majdnem ugyanarról a számról van szó (a refrén előtti hörgés egy az egyben ugyanaz), a refrén meg egy Rukitól is gyengécske húzás, nem sok érzelemmel. Node, a szám közepén, Aoi gitárja sírva nyüsszen egy oktávot fel és vissza, ezzel olyan jó headbangelő közeget teremt, amit csak egy koncertjáró jouren tud igazán értékelni. Ugyancsak itt van egy szép Uruhás ereszkedő lecsengés, hogy legyen a lányoknak idejük szusszanni. Nincs mit tenni, emberek: a Gazette még mindig úgy rak össze számokat, hogy tudja, az 50 koncertszer 3000 jegy nagy részét ugyanaz a 12-15 000 lány fogja megvenni, és ők bizony meghatározott rutinok és rituálék szerint élvezik a showt. Ez a szám nekik íródott. Töltelékdal, nem vitás, de annak teljesen rendben van. A szám végén egy kicsit variálódik a dolog, és Uruha nyom egy szólót, nem túl hosszút, de nincs is hiányérzetem tőle. Ruki még kicsit énekel, mert az megy neki, és finoman lezárja a számot.
PARALYSIS: Az "Uruha-blokk" első dala. Ruru két számot írt a Dogmára, és ennyi tőle bőven elég, mert van benne némi önismétlés. Akár úgy is mondhatnánk, nem túl eredeti. A lírai betétrész Rukinak kedvez, és inkább az ő stílusára is hajaz: ha tippelnem kéne, azért, mert a saját ízlése szerint alakította a vokált benne. A gitáralap ebben a számban elronthatatlan, ami azért bánt egy kicsit, mert Ruru azért tehetett volna valami bravúrt a saját számába, de úgy tűnik, ebben is inkább biztosra akart menni, és még egy szólót se írt bele. Kicsit hiányérzetem is van tőle.
BIZARRE: Ruki, nagyon jó érzéssel betette ezt a pörgős számot Ruru két bealvós száma közé. Kai nagyon jó benne, pedig ezt az ütemet nehéz szabályosan dobolni. Ez az album "Pata's nap"-je, a nyak-szekció simán pihenhet alatta. A refrén dallamvilága viszont egészen kiváló, és megint azt érzem, hogy illeszkedik az album egészébe, és középtájon megint felhangzik a csembaló, mint egy rossz ómen, biztosítva ezzel egy kis megszakítást a szám egyhangúságában.
DERACINE: A második szám az "Uruha-blokkban", és az egyetlen igazán lassú, állós szám az egész albumon. Az ének nagyon szép, és valahogy nagyon jellegzetesen Gazette: Ruru azért jól ráérzett erre, és a refrén előtti mikrofonos hörgős-rész sem off. Nem unalmas a szám felépítése, nem ismétlődnek benne az elemek, de mindeközben harmonikus az egész, nem érzem túl széttagoltnak. Úgy lassú, hogy nem tud unalmas lenni. Aoit hallom belőle a legtisztábban, és valahol ez kedves gesztus Rurutól, hogy az egyetlen értékelhető számát is Aoi-kompatibilisre írta (vagy együtt ilyenné dolgozták). És megint csak hiányolom a gitáros bravúrt belőle.
GRUDGE: az "Aoi-blokk" első száma. Kai kellemes ritmusokat játszik benne, és Ruki indulása meg a gitár alatta akár egy kicsit a Dirura is hajazhatna, és ez az érzés csak a refrén alatt távolodik el tőlem, mert az már ízig-vérig Gazette, főleg a magas hajlítások és a női vokál. Ez Ruki sara, mert közben a gitárrészek félhangjai és a szám közepén Aoi bedolgozott szólója megint kikacsintós. De ez a középrész a legjobb az egész dalban, ahogy belefolyik a következő refrénbe, amit megint kicsit elront a női vokál. Ez egy hamisítatlan Aoi-dal, az egész lelke benne van, és sajátságosan próbálja a harmóniáit összhangba hozni Ruki vokáljával, ami végül ledominálja az egész számot. De ez a szám még így is megáll.
GODDESS: Aoi második felvonás. Megint belehozza a saját zenei előismereteit és tanulmányait, a bevezető ütemek és a síró gitárja testidegen, még ha szép is. Aztán ahogy Ruki indul a dallammal, az egy elő-elő-előválogatáson kiszórt Kaoru-számnak hangzik, simán el tudom képzelni rá Kyo hangját is. (Az a lihegés totál fölösleges, meg a suttogó hanghatások is.) A refrén megint csak olyan, hogy azt mondanám, Aoi, túl sok Archét hallgattál, de igazán nem tett rosszat neked, jó mestertől nem szégyen tanulni. Nagyon finom a basszusgitár benne, és ahogy Aoi penget, abban van valami végtelenül kifinomult is. Ezt a számot magának írta, és amennyire jól sikerült, annyira nem meglepő, hogy miért csak a kislemez alternate-számáig jutott: nem elég Gazette-es. Amíg a Grudge estében Ruki azért ráemelt egy réteget a saját stílusából, addig ezen Aoi péklapát-méretű tenyérnyomata díszeleg, az utolsó hangig.
WASTELAND: Aoi, ne hallgass több Dirut! A szám nem rossz, a mollos hangzásvilág és a mélyen kezdődő ének, közben a gitár tapogatózása és kiteljesedése a refrénben nagyon jó. Ruki felfelé hajlított refrénzárása menti meg ezt a számot az epigonságtól, mert utána a szám közepén a kis absztrakt, improvizáció-szerű rész megint nagyon idéz, de idézőjel nélkül. Mindentől függetlenül ez egy nagyon jó kis szám, van benne komplexitás, és ha Ruki a mély hangoknál marad, az ember még azt is képzelheti, hogy Kyot hallja. Aztán mégsem.
LUCY: A borongós hangulatot a lassan induló, de hamarosan felpörgő, és nagyon jellegzetes Gazette-dallá változás oldja fel, és ez kifejezetten kellemes meglepetés. A Lucy az a szám, amit ha hallok, már látom magam előtt, hogy hogyan kellene rá táncolnom. Egyértelműen felpörgetős buliszám a záróblokk előtt, jó ritmusokkal, és egy totálisan fölösleges (miért ebben a számban?) Uruha-szólóval, de végülis vegyük úgy, hogy ez az a szám, aminek a gyors részeiben szaladgálnak fiaink a színpadon. Ahányszor a metrón ehhez a számhoz érek, ellenállhatatlan késztetést érzek a refrén alatt, hogy feltartott jobb kézzel ugrálni kezdjek, szóval: működik.
INCUBUS: A Lucy felvetését folytatja, benne vagyunk a végjáték-partiban, és még hergelnek minket a ritmusokkal. A muzikális kérdezz-feleleket a női vokál, és egy abszolút pozitív hangvételű refrén követi. Az energikus rész után a szokásos női vokálos helybenjárás, majd a kicsit furán átkötött gitárok, és újabb mikrofonbahörgés következik. De ez a szám abszolút beleillik a banda össz-repertoárjába, és nincs benne semmi, ami ne lehetne vállalható öt év múlva. Meglehet, nem a legjobb helyen van az Ugly előtt, de nem vitatkozok Ruki setlist-szerkesztési elveivel. Jó a lecsengés, és ezt a pozitív érzést a félhangok kicsit megtörik, szinte előjelezve a gyomorütésként érkező Uglyt.
UGLY: Nem vitás, ezt a számot a koncert végére kell pozícionálni. Hanyu-ben, amikor az encore után megláttam a videót, majdnem sokkot kaptam. A zenei világa épp annyira brutális, mint a képi: van komplexitása, terel a refrén felé, de nem adja könnyen, nem hagy feloldódni, és amikor mégis, ez a feloldás is rövid és a líraisága inkább fáj. Olyan ez, mint Rimbaud "Egy Dög"-je: látod, ilyen undorító egy tetem, de amikor te így fogsz kinézni, én még akkor is szeretni foglak. És a Gazette részéről ez a "szeretet" a két refrén közti részből jön igazán: Uruha olyan szólót nyom (Kai-jal karöltve, te jó ég!), hogyha ezt élőben le tudja játszani, akkor boldogan esek össze. Végre, végre valami, amiben képességet is kell mutatni, és nem elég ott állni a mikrofon előtt! Az Ugly nem véletlenül kapott önálló kislemezt, mert nem illeszkedik szigorúan a Dogma által kanonizált világba, én a Toxic album hangulatába jobban odaillőnek érezném, noha annál azért jóval keményebb, talán a téma miatt is. Szép refrén, és nem tudom eleget hangsúlyozni: Kai aranykezű.
BLEMISH: az albumon is, koncerteken is, ez az utolsó előtti dal, aminek segítenie kéne az összefoglalást, de felvet egy új témát, mégpedig a nagyon dallamos refrént a hangsúlyos bekiabálásokkal. A gitárszekció százhúsz százalékon pörög, de ebben a dalban is sok a testidegen elem, a kompozíciója kicsit randomra sikerült - mégis a végjáték felé terel, és ebben abszolút kielégítő a minősége. A zárás már önmagában is olyan, akár egy integetés: belassítva, hangsúlyossá téve a végszót, ami aztán egy kis könnyed ellebegéssel távozna, ha nem kontrázna rá még egy utolsó hörgés- és gitárszó. Ez nem kellett volna oda, elég lett volna Rukival lezárni, és áttérni az utolsó fejezetre.
DEUX: A Dogma című opera zárótétele. Az ének- és a gitár alatt finom kis zongoraszó bukkan fel, ami a maga líraiságával szépen rímel a refrénre. Ruki kiengedi a hangját, és itt minden lehetősége megvan rá, mert az összhangzatok nagyon jók: Aoi még egy utolsót darál Uruhával, a ritmusok mindenhol nagyon logikusan el vannak találva. A lírai gitárbetét (és ha nem csal az emlékezetem, ezt Aoi játszotta) egészen lágy, és a félhangok megint annyira jellemzően kerekek a visszhangosan lebegtetett ének alatt, hogy az hátborzongató. A szám végére pedig ismét kapunk egy utolsó adrenalin-löketet, mert hát nem lehet ilyen egyszerűen vége egy ilyen ikonikus számnak.
OMINOUS: A nagybetűs EPILÓGUS. Ennek a számnak a felhasznált részeivel etetett minket cseppenként Ruki, amikor még az album meg se jelent. A zongora kontrabasszusa fölé bekúszó akusztikus gitár egyáltalán nem baljós, inkább reménykeltő: ahogy aztán az elektromos gitárra áttérünk, ez a remény elkezdi felépíteni a dallamot. Ruki nagyon didaktikus ebben a számban, a dalszöveg amennyire egyszerű szóképekkel dolgozik, annyira kifinomult és tökéletes. Ruru rövid szólója épp csak akkora lett, hogy tudjuk, ő is ott van, majd a True - Dread kántálás alatt visszaváltunk Aoira, aki vaskézzel osztja az ütemet, minden finomkodás nélkül. A középrész pihenője után ezt a durvaságot megint az akusztikus gitárjával váltja fel, majd lejátssza a legszebb létező szólóját, mintha csak egy közelgő viharfelhő mozgásához komponálna aláfestő zenét. Közben Ruki a refrénben elsírja utolsó bánatát, és haragosan elfojtja azt is, majd csak a gitárszóló marad utolsó gyertyaként, és szép lassan az is elfakul.
Összefoglalva: ennek az albumnak pontosan az a gyengesége, ami egyben az erőssége is. Ez egy ízig-vérig Gazette album, amit három alkatrészből raktak össze. Egyrészt ott van benne Ruki, aki ötletgazdája, kidolgozója és véghezvivője volt az egész koncepciónak; a fő dalszerző és irányvonal. Azt hiszem, egyértelműen kitett magáért, és amiben nem sikerült, azt sem a szakmai, inkább az emberi hiányosságai miatt nem: Ruki ebben a stílusban szeret írni, ez az ő hangja, és lehet nem szeretni vagy szeretni, de ebben a hangban ő a legjobb. Tény, hogy olyan stúdiólemezt csinált, ami élőben néha fölöslegesen áll, de ezt a hangszereléssel (állítólag) már orvosolták. Aztán ott van Ruru, az ötlovas fogat leglassabb lova, de mint azt a Ben Hurból tudjuk, neki kell legbelül futnia, hogy kanyarban lassítsa a többieket. Ruru szemére én nem hányhatom a lassúságát, mert ez neki is a személyisége része; mindig is megfontolt zenész volt, és nem intuitív. Ez ebben az albumban - tekintve, hogy nagyon kevés szerephez jut benne - nem probléma, mert visszafogta a többi "kreatív" embert attól, hogy egy Division-szerűen elszállt, vagy egy DIM-szerűen másolópapírszagú lemezt hozzanak össze. Azért az összeállításban egyértelműen volt szava, és végig jelen van a folyamatábrában, ha nem is dominánsan. Aoi ezzel szemben ereje és önkifejezése teljében van, ami mindig veszélyes, mert neki mindig kilógott a lába, de azt hiszem, most a maga kicsit fejet hajtó módján úgy emeli be a saját zenéjébe a meta-gazette stílusjegyeket, hogy azzal nem teremt diszharmóniát. Ez nem az az Aoi, aki a Beautiful Deformityn magamutogató módon csinálta, ami csak eszébe jutott, másokra tekintet nélkül. Örülök, hogy Ruki leült végre vele is dolgozni, és nem csak Ruru oldalát tartotta szem előtt, ahogy általában szokta. Az együttműködésből olyan párhuzamos beszéd lett, ami egyáltalán nem disszonáns.
És még jobban összefoglalva: a Dogma a legjobb album, ami a Gazette-től telik, és a leginkább Gazette-szerű Gazette-album. Ez a két tény teszi egymás viszonylatában különösen jóvá. Nincs benne áltatás, nincs benne túlvállalás, és az, ami belekerült, a tőlük telhető legjobb, ebben biztos vagyok. Hogy visszafogott album-e? Igen. Lehetett volna merészebben, és vállalhattak volna többet? Igen. Baj, hogy a biztosra játszottak inkább? Nyilván van, akinek igen, de nekem nem. Mert ez megint csak a személyiségük sajátja. A Gazette nem vállal kockázatokat fölöslegesen, inkább más kárából tanul, mint a saját tapasztalataiból. És tény, amíg ennyire kifelé figyelnek, lehet, hogy elsiklanak belső hangok fölött, de ismétlem a föntieket: ez most nem gond. Nem gond, hogy Ruru visszatartja a gitárokat, és nem gond, hogy Ruki visszatartja Aoit, és az sem gond, hogy Ruki nem akart önállóan szárnyalni, hanem inkább alacsonyan repült a többiek mellett.
Aki most fogja látni a Gazettet először, különösen szerencsés, mert egy nagyon alaposan kigyakorolt és nagyon óvatosan, lépésről lépésre felépített setlistet fog hallani, amit 50 koncert után a srácok magabiztosan és felszabadultan játszhatnak majd el. A legjobb Gazettet fogja látni, amit az elmúlt öt évben láthatott. És a legjobb Gazette albumot fogja hallani az elmúlt öt évből, ami a legteljesebb képet nyújtja ennek a zenekarnak az aktuális állapotáról. Ne rázzuk le a vállunkról, mint a korpát, mert a maga visszafogottságában és egyhangúságában is, ez egy borzasztóan átgondolt mű, és a halvány izzadtságszaga ellenére is nagyon szép teljesítmény. Nem csak pénzkérdés volt, hogy az lett. Emberi kérdés is. Ezen most mindenki ugyanannyira szeretett volna együtt dolgozni a másik néggyel, és nem taposták le közben egymást. Az interjúkból is úgy tűnik, a Dogmában sose-látott egyetértésben volt egymással mindenki.
És az, hogy tizenhárom-négy év után megint szeretik egymást, megint egyenlőség és testvériség van, majdhogynem nagyobb teljesítmény, mint az, hogy konkrétan mi kerül a polcokra. Mert rajongóként az egész képet akarom látni. Tizennégy év mozaikját. És ez a kép nekem mostanra, a részletek elnagyolásával, nagyon tetszik.
Tudom, minden elmúlt albumnál azt éreztem, hogy ez lesz az áttörés, ez lesz a nagy bumm. A Dogmánál éreztem azt először, hogy nincs is szükségem áttörésre. Egy nagy, generális elfogadás van bennem, és értem már, hogy nekik miért ez az áttörés. És innentől kezdve teljesen mindegy, hogy nekem, vagy másoknak miért az, vagy nem az.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése