Dogmatic Trois. Dráma három felvonásban.

Figyelmeztetés: ebben a drámában Aoi neve 44 alkalommal szerepel. Én szóltam.

Első felvonás Szín: Párizs. Épp esik az eső, a Szajna kiáradt. Közlekedési káosz van, mindenki sztrájkol, a város tele tüntetőkkel.

Nanácska egy héttel az indulás előtt realizálja magában, hogy Párizsban sztrájkolni fognak a légiirányítók, épp aznaptól, amikor Férjjel együtt Párizsba utaznának. Így aztán péntek helyett szerda estére vesz repülőjegyet, utolsó pillanatban foglal még két éjszakára szállást – Doktor Lil is átrakja a vonatját csütörtök estére, és mindenki reménykedik benne, hogy minden klappolni fog.

Az utolsó két nap Pesten maga volt a pokol. Ötször annyi munka, mint bármikor máskor, és a munka mellett idő szinte semmire, a korai elutazás miatt mindent le kell mondani és át kell ütemezni: a fodrászt, a kozmetikust, a körmöst, a masszőrt. Mondanom sem kell, hogy nem voltam épp a relaxáció csúcsán, amikor szerda délután kigurítottam a 20 kilós limithez képest 21,5 kilós bőröndöt a lakásból, és elindultam a reptér felé. Szerencsére csodálatosan sima utunk volt, aminek a végén egy kellemes, novemberi idő fogadott a szerelem, a fények, meg a szuper japán koncertek városában. Volt egy napunk várost nézni, mire csütörtök este jelentős késéssel, és a francia puszta közepén való áram nélküli egyórás állás után megérkezett a Doktornő is, és csatlakozott kis csapatunkhoz.

Péntek délután nem akartunk elsietni semmit, olyan 4 és fél 5 között értünk ki a helyszínre, ami egy hatalmas park közepén állt. A fiúk már próbáltak bent, és amikor kihallatszódott az Ominous, úgy éreztem, imáim meghallgatásra találtak. Megkerestünk egy sort, ami reményeink szerint a VIP sor volt, és beálltunk a végére – előttem egy lánnyal hosszasan szemeztünk, valahonnan ismerős is volt, és egyszerre csak megszólalt: „Mi voltunk együtt koncerten 2013-ban!”

És tényleg. Nagyon megörültünk egymásnak, és mint kiderült, tényleg 2013-ban a Sonic City Omiyában találkoztunk, és egymás mellett ültünk – ugyanis mindkettőnknek Uruha elé szólt a jegye, és együtt elcseréltük két thai lánnyal, hogy Ruki elé kerüljünk, ő ugyanis Kai fan volt, és én is jobban láttam így Aoit. (Hozzáteszem, azon a koncerten Ruki homlokonb_szott egy ásványvizes flakonnal, ami félig tele volt, miközben én Aoit néztem elkerekedett szemekkel, hogy milyen gyönyörű.) A lánnyal pontosan vissza tudtunk emlékezni egymásra – ilyenek ezek a koncertes ismeretségek, látjátok – neki még az is rémlett, hogy én nászúton voltam, és a férjem kint várt ránk.

Ezek után szólt, hogy keressük meg a Heresys Csávót, aki a gumikarkötőket adja a fanoknak – megkerestük, kedves japán emberke volt, aki eleinte rutintalanul megpróbálta felolvasni a neveket, majd rájött, hogy Európában ez a rendszer nem működik, és névbemondás alapján megkaptuk a Heresy karkötőinket (lila-fehéreket). Ezután beálltunk a sor elejére, mivelhogy a Heresys srác közölte, hogy a Heresy + Vip az a „highest rank ticket”, és esőnek mi mehetünk be. Hozzátenném, hogy Párizsban körülbelül öt olyan Heresys volt, aki nem vett VIP jegyet, de ennyire ne szaladjunk előre.

Szóval, Heresy karkötő megvan, állunk a sorban, és megyünk be előre. Átnézik a táskákat, iszonyú alaposan – nekem az évek óta gondosan tartogatott Aloha Nails! mangóolajos-sós kézmosófolyadékomat is kidobják, amit csak állásinterjúk és fontos emberekkel való kézfogások előtt szoktam használni, hogy vajpuha és mangóillatú legyen tőle a kezem. Ezután kaptunk egy kis papír vip karszalagot, amire azért volt szükség (laminált nyakbavaló helyett), mert az ÖSSZES helyszínen elkerítették a VIP-et, de a mercheket, az italpultot és a vécéket nem, és máshogy nem lehetett volna a járkálást megúszni. Ezután még álltunk kicsit a hidegben, majd bevezettek minket egy nagy koncertsátorba – egy szalagkorlát mögül már láttuk a merch pultot, amiben minden de minden volt, mi szem-szájnak ingere. Itt ismét kényszerű várakozás következett, én közben előrekerültem két magyar kislány mellé, akik reggel óta kint voltak és kedvesen befogadtak maguk mellé.

Ezután lassan megindult a sor, egy függöny mögött ott álltak mind az öten, én pedig eléggé elhűlten léptem előre Ruru elé. Azt mindenki írta, hogy nagy a feje, de azt nem, hogy ENNYIRE! Bent voltak a színezett kontaktlencséi, amitől egészen bizarr módon földöntúli volt a tekintete, de nekem nagyon tetszett a kisugárzása, és az egyébként nem szép fogsora ellenére is kedves mosolya. Kai úgy szintén csupa mosoly volt, Ruki erőteljesen küzdött a jetlaggel, de úgy látszott, alulmarad… Reita pedig csak állt és nézett, persze kedves volt meg kezet fogott, de semmi nem maradt meg belőle.

És akkor odakerültem Aoi elé. Olvastam Twitteren, hogy megrepedt a keze, és ezért csak bal kézzel szándékozott kezet fogni, amiért előre elnézést kért, de az meglepett, hogy kézmerevítő is van rajta. Amikor odaálltam elé, és kezet nyújtott (két kézzel!), én csak a kezét bírtam nézni, meg a merevítőt rajta, és összesen annyit bírtam kinyögni, hogy vigyázzon magára. Aoi erre irtó édesen elmosolyodott, meghajolt, és megköszönte, illetve megígérte, hogy vigyázni fog. A jobb és a bal keze közé fogta a jobb kezem, én meg a bal tenyerem a jobb kézfejére simítottam, de csak olyan finoman, mintha egy lepke szárnyáról készülnék lesimogatni a hímport, és semmi másra nem emlékszem, csak a kézmerevítőjére.

Nos, álljunk itt meg egy kicsit. Arról az Aoiról van szó, aki legalább fél tucat regényt ihletett, ha nem egy tucatot, akit ide és tova lassan tíz éve követek interjúkban, letörölt twittereken, GFC-s blogon, képeken, mások beszámolóiban. Nem tudom, miért nem lepődtem meg, és miért nem sokkolt le jobban a dolog. Így a három meet and greetet végignézve az egyetlen közös pont, hogy egyszer sem néztem direkt a szemébe. Kicsit bánom, de teljesen ösztönösen jött, nem tudom magam sem, hogy miért. Sosincs bajom a szemkontakttal, szívesen szemezek emberekkel, és amikor már a színpadon állt, nem volt vele problémám, de ott és akkor, ahogy előtte álltam, csak valami megsemmisülést éreztem – mert ő minden szempontból tökéletes volt, pont úgy, mint a fejemben, és ezzel tükröt tartott az én tökéletlenségeim elé. Úgy éreztem, ha a szemébe néznék, nem azt az önmagamat látnám, akit látni akarok. Bután hangzik? Belemagyarázásnak hangzik? Lehet, hogy az is. Nem tudom, miért nem bírtam a szemébe nézni. Amíg odaléptem, addig rendben volt, de amikor megfogta a kezem, akkor csak a kezére figyeltem. És mégsem emlékszem a keze látványára, legalábbis nem a meet and greetről, csak a színpadról. Írhatnék még egy egész oldalt arról, hogy mennyire különös helyzet volt ez, amikor kimondhattam volna annyi mindent, annyi bókot, annyi vallomást, annyi daisukit meg Aoisan wa kakkoit, meg Aoisan wa watashi no honmeit, és én mindhárom alkalommal egyetlen dologról beszéltem vele: a keze állapotáról. Idiótának érzem magam. Három alkalomból három róla szólt, nem pedig rólam, és én ezt egy minimális szinten sem bánom, mert a rajongásom is róla szól, nem magamról. Legszívesebben ott sem lettem volna. Van ennek így értelme? Szerettem volna egy nálam szebb, fiatalabb, japánul jobban beszélő valakit odaküldeni magam helyett, hogy nézzen rá, mondjon valami frappánsat, én meg szerettem volna közben elsüllyedni valahová egy csapóajtón keresztül.

A kedvessége okozta örömtől megittasulva álltunk be a kislányokkal Aoi elé a második sorba. Tökéletes hely volt, minden szempontból, előttünk csupa alacsony lánykával, akiknek ez volt életük első koncertje, ezért igazából biztonságban voltak tőlünk is, meg mi is tőlük. Vártuk a kezdést, és amikor végre felhangzott a Nihil, nekem egy pillanatra kihagyott a szívem.

A párizsi helyszínről azt kell tudni, hogy nagyon széles volt a színpad, és az előtte lévő tánctér teljesen el volt kerítve a VIP-szekciónak, félkör alakban pedig stadionszerűen emelkedő széksorok álltak, ahonnan nagyon jól lehetett látni. Az egész nagyban hasonlított a japán koncertek összképére: az emberek a székeik előtt álltak (noha számozott, és névvel ellátott székeik csak a Heresyseknek voltak – ők egy külön kis körcikket kaptak, bár a többségük a már fent említett VIP jegy miatt lent volt a dühöngőben).

A koncert alatt három dolog foglalkoztatott leginkább: 1. csinálni a furikat, 2. nézni Aoit, 3. rimánkodni azért, hogy halljam a kedvenc számaimat. Ez a három dolog annyira lekötötte minden energiámat, hogy szinte semmi másra nem voltam képes. Végülis elégedett voltam, mert nagyjából azokat játszották, amikre számítottam – volt Dogma, Rage, Suicide Circus, Ominous, Ugly, Undying, Filth és az encore végén Tomorrow never dies is. A setlistre így tulajdonképpen nem volt panaszom, maradt a két másik fő tevékenységem: Aoi bámulása és a furik.

Maradjunk a furiknál először. A két kislány, akikkel együtt bejöttem, mindent de mindent megcsináltak velem, és tekintettel az alacsony első sorra, akik nagyon passzívak voltak, hárman a tökéletes szinkronban végzett koreográfiánkkal eléggé látványos egységet képeztünk. Aoi sokszor nézett felénk, mosolygott és elismerően bólintott – sőt, koncert után még a twitterére is kiírta, hogy „ezt az ügyesen táncolóknak küldöm! /tapsoló kéz/ /napocska/”. Azok bizony mi hárman voltunk!

És akkor jöjjön a kötelező ömlengésem Aoiról. Aoiról, aki repedt kézzel végigjátszott tizenhárom számot, három hibátlan gitárszólót (köztük a legszebb, legszívhezszólóbb Ominous szólót, amit hallottam), két számot lepengetett az akusztikus gitáron, és mindeközben még arra is maradt ereje, hogy mosolyogjon ránk. Gyönyörű volt a keze, a hatalmas kézfej a pici mozdulatokkal, a rövidre vágott körmei a gitár nyakán, és az az elszántság, amivel ment előre, nem sietve, nem gyorsítva, nem menekülve. Aoihoz metronómot lehetne igazítani, annyira stabil a játéka, még mindig, ezen újra és újra ledöbbenek. A Filth után könnyes volt a szeme, én azt hittem, a meghatottságtól (mert hát nagyon jó közönség voltunk), de utóbb írta, hogy az is a kézfájása miatt volt.

Nagyon sokára jöttek vissza az encore-ra, de felejthetetlen hangulatot csináltak. Az egész koncert alatt – talán mert bőven volt helyük – fel-le szaladgáltak a színpadon, Aoi játszott Uruha helyén, Uruha Aoi helyén, Uruha Ruki mellett, Reita Uruha mellett, Ao,i Reitával, Ruki Kai-jal, mindenki Kai dobkészlete előtt, és így tovább. Nagyon élénkek voltak és nagyon boldogok, jetlag ide vagy oda.

Sokat kellett várnunk az encore-ra, állítólag ez is Aoi keze miatt volt – el is hiszem, hogy szüksége volt némi pihenőre. Mivel pár nappal korábban (?) volt Reita születésnapja, ezért a helyi fanok szerettek volna énekelni neki, ami sajnos nem jött össze, mert a Happy Birthday próbálkozásokat senki sem fogta össze. Viszont többeknél volt Happy Birthday feliratú törölköző, amiket felmutattak Reitának (persze pont előttünk, Aoi fanok előtt áll a többség), és az akció így sikeres volt. Ruki odajött elénk, kinyújtotta a kezét, mire az előttem álló francia kislány odadobta neki a törölközőjét, Ruki pedig felmutatta, és odaadta a mikrofonját Reitának, hogy mondjon valamit. Ha jól emlékszem, valami olyasmit mondott, hogy nem beszél jól angolul, de köszöni szépen a köszöntéseket – ezek után Ruki visszadobta a lánynak a törcsit, aki olyan boldog volt, hogy szerintem meg is halt belül kicsit a lelke. Ezután jött a rájátszás, hasonlóan szuper hangulatban, ami után úgy éreztem, minden energiám visszatöltődött az elmúlt stresszes hét után.

És a csúcsok csúcsa: a végén mind az öten megálltak a színpad közepén, megfogták egymás kezét, és fellendítették – épp úgy, ahogy a turnézárókon szokták! (Mínusz az ugrás.) Annyira meghatódtam, nem is akartam hinni a szememnek. Ez ugyanaz a banda lett volna, akiknél mindig valakinek kilóg a lóláb, akik három éve majdnem megszabadultak Aoitól, akik között Ruru szinte kétbalkezesnek tűnik? Ez ugyanaz a banda lett volna, aminek a koncertjén a tagok három éve felváltva unatkoztak, amíg meg nem kapták a sörüket? Nem! Ez már egy másik Gazette volt. Egy olyan Gazette, amiben mind az öten szeretik egymást.

Második felvonás

Szín: Köln városa. Meleg, párás nyáreleji vasárnap.

Reggel még az esős és hideg Párizsból indult a Thalys alattunk, de Kölnben a gyönyörű luxusszállodánkba már úgy érkeztünk meg, hogy 26 fok volt, 80% pára, és ragyogó napsütés. Gyors átöltözést követően elindultunk a helyszínre, hogy kicsit korábban odaérjünk, mint legutóbb, és talán hamarabb bejussunk. Kölnben érdekes módon nem álltak kint annyian a koncert előtt, mint Párizsban, noha ez sem volt egy kis helyszín.

Az épület mögött egy parkolószerű térben ácsorogtak páran, többnyire gótok, vagy más, alternatív ruházatúak – a tűző napon, ami kicsit azért kellemetlen lett a délután folyamán. Itt megint találkoztam ismerősökkel – a Hanyu Live-ról ismert német lányokkal – ezért a sorbanállás nem volt olyan hosszú és fárasztó, mint gondoltam. Nem mondok igazat, nagyon is az volt, főleg hogy egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy Párizsban én bizony megfáztam, és ebből csúnya betegség lesz.

Heresys Pasastól megkaptuk a karkötőnket (fehér alapon fekete), és beálltunk a sorba, szintén előre, nagyban hangoztatva, hogy „highest rank ticket”, amivel nem sokat értünk, mert itt is nagyon sok VIP-esnek volt Heresyje, és szinte minden Heresys VIP jeggyel jött. A beengedésnél végigvezettek minket egy hosszú folyosón, aminek a végén meg kellett állni – mellettünk már nyitva volt a merch pult, ezért sokan odaszaladtak, hogy gyorsan vegyenek valamit, én meg – ucccu! – kihasználva a kavarodást, vagy hatvan embernyit előre szaladtam, és olyan huszadikként mentem be pacsizni a srácokkal.

Most Aoi volt az első, és én alihogy odaléptem elé, már le is támadtam, hogy „fáj még a kezed?” – főleg, mert egy, még a péntekinél is nagyobb sín volt rajta. Aoi rám nézett, elmosolyodott, és közölte, hogy „köszönöm, elmegy” – én pedig ismét a lelkére kötöttem, hogy vigyázzon magára, és jobbulást. Közben Reita ott állt mellettem, és röhögött, szerintem rajtam. Jó, nyilván, egymás mellett állnak Aoival, látják egymás rajongóit, levágta, hogy nem miatta vagyok itt, de azért ez a vihogás kicsit offenzív volt. Ezek után gyorsan tovább mentem rajta, át Rukira, aki nagyon kedvesen mosolygott, majd Kai-ra, akinek gyönyörű a tetoválása, és úgy fog kezet mindenkivel, mintha Beyoncéval tenné. Én éreztem magam szupersztárnak a figyelmétől. És Uruha megint irtó bájos kisugárzású volt, nagyon jó volt vele kezet rázni.

Berongyoltam a terembe, és sokkolva vettem észre, hogy Aoi előtt a kordon üres – rámarkoltam a korlátra, lábakat ki terpeszbe, bevártam a Doktornőt, és lássanak csodát – első sor! Első sor! Majd’ kiugrott a szívem a helyéről. A cuccunkat le tudtuk tenni a földre, így a kezünk szabad volt, és a lábunk is – már csak várni kellett, hogy elkezdődjön a show.

És elkezdődött. És ha létezik ilyen, még a párizsinál is jobb setlistet játszottak: több szám volt a Dogmáról, és elöl a hangosítás is jobb volt (végre mást is hallottam, nem csak Reita basszusgitárját). És ettől kezdve már csak három dologra koncentráltam: 1. hogy csináljam a furikat, 2. nézzem Aoit, 3. ne bőgjek az Ominous alatt. Ebből kettő összejött végül is.

Talán mert kisebb volt a színpad (bár nem annyival, hogy indokolt legyen), kevesebbet mozogtak, nem mentek át egymás oldalára, és nem nagyon voltak közöttük interakciók sem, de nem is hiányzott annyira. Én az első sorban végignyomtam az oritatamikat meg a gyakudai-ok rám eső részét (a második sor meg túl nyunnyant volt csinálni, amit csinálnia kellett volna), mellettem a Doktornő rágyógyult Kai-ra, én meg csak mozogtam gépiesen, és időnként Aoi rám nézett, hogy jelezze, oké, látlak, ügyes kis gajdzsin vagy.

Az Ominous alatt megzuhantam. Egy dolog, hogy Japánban az ötödik-hetedik sor már közelnek számított, és onnan nézni Aoi kezét felért egy katarzissal – de két és fél méterre állni tőle, az azért kicsit más. Minden látszódott, minden, az arcán, az ujjai mozgása, ahogy a pengetőt fogja, minden de minden. Az is látszódott, hogy a szabadon hagyott hüvelykujja be van dagadva rendesen, és mégis, olyan feszes tempóban, olyan biztonsággal és kiszámíthatóan játszott, hogy egyszerűen szétfacsaródott a szívem, mint egy fél grapefruit. Betapasztottam a számat, hogy ne nyikkanjak meg – én ilyet előtte talán csak Sukekiyon csináltam, egyetlenegyszer, és Aoi elnézett a távolba, az emberek feje fölött, én pedig azon gondolkodtam: bassza meg, én még arra sem voltam képes, hogy megtanuljak egy sebváltót kezelni úgy, hogy előre nézek, és nem a kezemre, ő meg lejátssza az Ominoust úgy, hogy közben a semminek gitározik, repedt kézzel, és könnyed magabiztossággal. HIBÁTLANUL.

(Ezen a ponton kell megjegyeznem, mert itt jutott eszembe, hogy Uruha is hibátlanul játszott mind Párizsban, mind Kölnben. Az Ugly alatt mindig bedugtam a fülem, hogy kiszűrjem a többi zajt – mondjuk Kai könyörtelen dobszólóját – és úgy figyeltem és számoltam, de nem csak hogy halálpontosan lejátszotta azt, ami a lemezen van, hanem még jobban is játszotta le. Le a kalappal Uruha előtt, hogy a három évvel korábbi bedugatlan gitártól idáig eljutott!)

Az encore-ra hamarabb visszajöttek, és felejthetetlen hangulatú rájátszás következett – Aoi a turnépólóban jött vissza, aminek feltűrte az ujját, így mindkét tetoválása látszott: a bal vállán a családi mon-ja, a jobbon pedig a Kannon-ábrázolás. Szegény Reita még a fellépőruhájában jött be, az idióta szadomazo-maszkkal az arcán, és nem kapott levegőt sem rendesen – Ruki meg is kérdezte tőle, hogy „are you ready?”, mire Reita bólintott, hogy igen, de hát baromira nem állt készen, és levegőt sem kapott. Nyilván ez a magyarázata, hogy egész idő alatt öltögette a nyelvét és lihegett, mint egy kiskutya.

Az encore végén aztán, amikor elkezdték szórni a pengetőket és az ütőket, Aoi többet is dobott a rajongóinak – állítólag azért, mert az elsőt a keze miatt rosszul dobta és maga elé esett az árokba, aztán próbált úgy tenni, mintha mi se történt volna, és eldobott még négyet-ötöt (ami nagy szó, mert a keze miatt Párizsban összesen ha négyet eldobott). És az egyik a lábamhoz esett. Mit ad isten… pont az én lábamhoz! Nyilván semmi köze ahhoz, hogy már a második koncertet furiztam végig előtte, és hogy úgy bámultam rá, mint Mária Magdolna Jézusra. Azt a pengetőt, én úgy veszem, nekem szánta, éppen mint azt a bizonyos első pengetőmet Hanyu-ben, a születésnapomon. És akkor is ezt mondanám, ha az életem múlna rajta.

Mikor lementek a színpadról, Aoinak nagyon nem akaródzott távozni, és még utoljára azt mondta a mikrofonjába, hogy „see you!” – ami szerintem nagyon kedves gesztus volt a részéről. Egyébként legédesebb baki a világon: feldobtak páran egy lengyel zászlót, amit Aoi bevitt középre a végén, hogy mutassák fel, de Reita szólt neki, hogy nem kéne, mert az nem a német zászló, úgyhogy Aoi csak olyan kedvesen dorky módon letette, és odament a többiekhez. Megint megfogták egymás kezét és megint a magasba emelték. Azt hittem, egyszer volt csak ilyen szerencsém, hogy ezt láthattam – de nem! És tessék, megint szeretik egymást, öten, együtt!

Harmadik felvonás

Szín: München. Hűvös van, esőre állnak a felhők.

Előző este érkezett be Münchenbe a vonatunk. Hozzá kell tennem, a magyarázat kedvéért, hogy ide eredetileg nem volt VIP jegyünk, csak sima Heresyvel akartunk jönni, de a második VIP után vérszemet kaptunk, ezért a Doktornő és én is vettünk két secondhand VIP jegyet „kiábrándult fanoktól”. Az én jegyemet egy kölni gót lánytól vettem, aki közölte, hogy „I don’t do this shit any more”, a Doktornőét egy olyan lánytól, aki sima jeggyel jött utána Münchenbe, és már nem is érdekelte igazán a VIP. Elismerem, sokaknak nem érte meg a VIP-et kifizetni – például azoknak, akik a 400 beengedett emberből a 390-edikek voltak, vagy akik azt remélték, elől állhatnak, de a tülekedés közben hátrébb sorolódtak. Annak sem, aki várt valami többet az egyenpólón és a kézrázáson kívül.

Nekem nem voltak elvárásaim, főleg mert voltam már pár VIP eventen, és állíthatom, hogy így, fotó nélkül is több interakcióm volt a tagokkal, mint sok fotózós meeten (ahol már a halál _aszára kívánják a követlező fant, aki odaáll hozzájuk). Ami még jó volt ebben a kézfogósdiban, hogy a menedzsment a szájukba rágta, hogy figyuzzatok, ha már itt 400 ember kifizet fejenként 150 eurót egy pacsiért, akkor érje meg nekik, és mosolyogjatok, meg tegyetek úgy, mintha hálásak lennétek nekik ezért a laza 8 millió yen per helyszín bevételért, úgyhogy nem voltak pofavágások (kivéve ÉN, de majd erről később), és nem csak egy laza pacsira tartották fel a praclit, hanem két kézzel fogtak kezet, meghajoltak, megköszönték hogy eljöttünk, és tényleg sztárként kezeltek minket. Erre a Dir en grey (velem) egyszer sem volt képes, a MUCC úgy félig-meddig, az Ace-es srácok ugyan igen, de hát ők nagyon minor banda voltak. Szóval, a VIP nekem, tapasztalt vén rókának abszolút megérte, és ez az ő személyes hozzáállásukon múlott, semmi máson.

Münchenben a lánykáim figyelmeztettek, hogy itt három éve komolyan vették a sorszámozást, ezért kimentünk reggel sorszámért, és találkozni velük. A 107-es sorszámot kaptam, amit már akkor is nevetségesnek találtam, mert nem nézték, kinek van Heresyje. A helyieknek a Heresy csak annyit jelentett, hogy „ők mennek be később”, és amikor próbáltam őket felvilágosítani a „highest rank” jegyről, akkor egyrészt hülyének tettették magukat, másrészt süketnek, és elmondták ugyanazt az idióta választ – németül. Oké.

Münchennel mindig baj van, pária ez a helyszín, mert ide jönnek a magyarok, a szlovákok, és a helyiek sem éppen a koncertkultúrájukról híresek. Már a délutáni sorbanállásnál éreztem, hogy baj lesz, de ennek ellenére – passzírozás, egymáson gördülés és ügyeskedés után – viszonylag hamar, az első 20%-ban jutottam be VIP-re.

És megint Aoival kezdtünk. Amikor a staffos lány odaengedett hozzá, én lesütött szemmel fogtam meg a kezét, és megkérdeztem, hogy jobban van-e már (mert nem viselte már a kézmerevítőt, csak egy ilyen odaragasztott valamit), mire közölte, hogy igen, már egészen jól van. És akkor elkezdtem neki mondani, hogy „Aoi-san annyira igyek….” – és itt egyszerűen kisült az agyam, se japánul, se angolul nem jutott eszembe semmi, és csak álltam lehajtott fejjel, és néztem a kezét, és közben arra gondoltam, hogy most mekkora idiótának gondolhat, pedig azt akartam neki mondani, hogy annyira igyekezett és olyan eltökélt volt a kézfájása ellenére is, hogy egészen lenyűgözött vele. Látta, mennyire zavarban vagyok (basszus, harmadjára! harmadjára!), hogy közölte: „igen, igyekezni fogok ma is, köszönöm szépen!” és én is megköszöntem és továbbléptem.

Reitához. Aki közben a már Rukival beszélgető előttem lévő lány felé fordult, és az ő mondandójára figyelt, én meg másodpercekig ott álltam az asztal előtt, mire észrevett, és közölte, hogy „sorry, sorry”, majd kezet nyújtott. Olyan grimaszt vágtam (nem láttam, de éreztem), amiben szerintem az egész „mi a fenét keresel te ebben a zenekarban egyébként is, mentél volna irodistának vagy zöldségesnek” filozófiám tükröződött Reitával kapcsolatban. Ruki ismét nagyon udvarias volt, Kai egész magasba tartott kézzel fogott kezet (és nagyon szép volt megint a tetoválása!), és Uruha nagyon közel hajolt az arcomhoz, amikor boldog születésnapot kívántam neki. Mondtam már, hogy Uruha közelről nagyon sármos?

A legjobb hely, amire futotta tőlem, ugyanaz volt, mint legutóbb Párizsban – Aoi előtt a legszélen, a hangfal előtt, de a második sorban. De nekem ez is megfelelt, igazából nagyon jól láttam Aoiból részeket – hol a fejét, hol a kezét, és szerencsére minden szám alatt mást szeretek nézni belőle, úgyhogy a Doktornővel cserélgettük, hol állunk. Itt volt a legkisebb színpad, és a hosszú, hangárszerű térben rengeteg ember gyűlt össze – a Heresysek a sima jegyesek előtt tizenöt perccel jöhettek be, Hanyu Citys koncertbarátnőm hátul őrizte a csomagjainkat, nekünk így elöl volt bőven helyünk és mozgásterünk.

A koncert alatt az előttünk álló magyar lányokkal (meg a mögöttünk/körülöttünk állókkal) összebeszéltünk, és együtt csináltuk a furikat – Aoi pedig ugyanolyan hálás volt, mint eddig mindig. Mindenkivel kommunikált – minden egyes fan azt érezhette, hogy Aoi őt nézi, hogy neki szól a pillantása. Mindenki, még azok is, akik hátul álltak, úgy érezhették, hogy csak őket nézi, csak rájuk figyel. Néhányszor összeakadt a tekintetünk, de tudtam, hogy ma este nem én vagyok itt a főszereplő, és nem is vártam el semmit. Csak még egyszer hallani akartam az Ominoust.

Aoinak a Suicide Circus alatt lejött a ragasztós merevítő a kezéről – ott lifegett neki, de még így is végigjátszotta a számot, mielőtt kijött volna egy staffos, hogy zseblámpa fényénél visszaragassza neki. Egyszer-kétszer láthatóan eléggé fájt a keze, de derekasan tűrte ezt is. Aoi az én hősöm!

Az encore utánra meg volt beszélve, hogy elénekeljük a Happy Birthday-t Uruhának, mert Japánban már szülinapja volt a koncert alatt – eleinte nem akaródzott összejönni, de aztán valahogy sikerült eltalálni a megfelelő ütemet és hangmagasságot, aminek az lett a vége, hogy percekig énekeltük ritmusra, tapsolva és belehujjongva időnként. Amikor erre se jöttek ki, akkor ánkóréztunk, végül pedig elkezdtük tapsolni a Linda elejét. És erre már visszajöttek.

Uruha nagyon boldog volt, bár most már ismét sikerült elb_szni az éneklést neki, de behoztak neki a staffosok egy tortát, és egy koronát is, amit feltettek a fejére. Ruru irtó édesen meg volt illetődve, és nagyon vigyorgott – Ruki neki is odaadta a mikrofont, és elmondta, hogy köszöni szépen, meg hogy „ich liebe dich”, és közben olyan boldognak tűnt, mint egy óvodás, aki kapott egy saját kiskutyát. Az encore innentől kezdve csak Rururól szólt: amikor odaoldalazott Aoihoz, Aoi kedvesen, mosolyogva nézett rá, és adott egy puszit az arcára. Később aztán Ruru Ruki emelvényére ült Ruki lába mellé, és Ruki megsimogatta a fejét. Sajnos nem láttam jól mindent, ami a túloldalon zajlott, de majd a lányok szólnak, ha valamit kifelejtettem. Mindenesetre a végén megint ott álltak fent öten, kézen fogva a színpadon, és a látvány annyira hihetetlen és megható volt, hogy alig akartam elhinni, hogy ennek a része lehetek. És Aoi ismét egy „see you”-val és egy integetéssel búcsúzott tőlünk.

A végén pedig nálam maradt valahogy egy Uruha pengető. Úgyhogy most szépen egymás mellett vannak az Aoi pengetőmmel, közel simulva a másikhoz, teljes szeretetben és egyetértésben. Mert ők szeretik egymást. Én meg őket. Mind az ötöt. Még Reitát is, aki egy kicsit közvetlenebb volt velem, mint ami még jólesett az önérzetemnek.

És akkor jöjjön a pontozás rovat: Párizs – Köln – München sorendben

Helyszín: 10 / 8.5 / 5

Szervezés: 9 / 7 / 2

Közönség: 8.5 / 8 / 8.5

Hangosítás: 8.5 / 9 / 6.5

Hangulat: 9 / 9.5 / 8.5

Összbenyomás: 8.5 / 9.2 / 7.2