Nem akartam beszámolókat írni. Tényleg nem. De az elhatározásom a mai napig tartott, és elrepült a semmibe. Hogy miért? Mert szeretnék emlékezni ezekre a koncertekre. És ha már fotóim nem lehetnek róla, legalább legyen egy emlék, ami alapján felidézhetem majd őket.
Akik közelebbről ismernek, tudják, hogy mennyire vagyok feledékeny. Tudják, hogy nem játszom meg, egyszerűen nem emlékszem arra, hogy kinek mit meséltem már el, kivel miről beszélgettem korábban. Konkrét évekre nem emlékszem az életemből, azokra az évekre, amikor nem írtam blogot. Azért ez, lássuk be, durva. Te mit tennél, ha semmire nem emlékeznél abból, hogy mi történt veled 22 és 25 éves korod között? De konkrétan, SEMMIRE?
Az unokatesóm ugyanettől szenved, és amikor pár éve elmondta, hogy azért fotózza végig minden egyes utazását, és csinál belőle fotókönyvet, mert néha elő kell vennie, hogy meggyőződjön róla, hogy tényleg ott volt. És erre akkor jött rá, amikor megmutattak neki fotókat egy pár évvel korábbi túráról, amire együtt ment a barátaival, és ő konkrétan nem emlékezett rá, hogy járt valaha azokon a helyeken, ahol képek készültek. Ő kivizsgáltatta magát rá, és nem tudták megmondani, mi okozza. Én már nem is veszem a fáradtságot, hogy utánajárjak. Bár egy olyan emberről van szó, akit évente kb. négyszer látok, mégis, egymástól függetlenül, noteszekből, telefon-emlékeztetőkből élünk és dolgozunk, mert ami nincs leírva, az nem egyszerűen elveszik, hanem olyan, mintha nem is létezett volna.
Szokott olyan érzésed lenni, hogy ébredés után emlékszel még azt álmodra, de később elfelejted? Képzeld el, hogy milyen az, ha ez nem az álmaiddal történik, hanem olyan eseményekkel, amik számodra fontosak és értékesek.
Úgyhogy inkább most, amíg frissek az emlékek, rászánom az időt, és leírom az emlékeimet, mielőtt köddé válnak...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése