10/5: Knotfest Japan, 2016, Day 2.

A Knotfest volt talán a második biztos koncert, amire tudtam, hogy menni fogok, a Novembersen kívül. (A Spooky Boxot jóval később jelentették be.) Még a repjegyem sem volt meg, amikor a Férj meglepett egy Knotfest jeggyel, szinte aznap, ahogy elkezdték árusítani, mert féltem, hogy hamar el fognak fogyni. Nem így lett. 

A Knotfest volt a mostani kintlétem igazi csúcspontja, úgyhogy jó hosszú és jó személyes beszámoló következik. 

Meglepő módon Halloween környékén Melissa rámírt (az Ace fanklub nemhivatalos európai fővezére, akivel három éve online barátságot ápolunk, és még sosem találkoztunk), hogy tényleg itt vagyok-e, és kiderült, hogy mindkettőnknek jegye van a Knotfest második napjára, úgyhogy nagyban elkezdtük szervezni, hogy majd együtt megyünk. Mivel ő másik irányból jött volna, ezért köztes találkahelynek Kaihinmakuhari állomást találtuk ki, de a megbeszélt 9 órára (8.30-tól volt karkötőosztás, 10-től vagy 10.30-tól nyitás), nem érkezett meg. Így aztán én követtem a nyilakat, és kicsit izgultam, mi lesz, mert a jegy ugyan az én nevemre szólt, de a bankkártya, amivel ki lett fizetve, a Férjére. 

A Knotfest a legjobban megszervezett event volt, amin valaha is részt vettem. Sütött a nap, langyos volt az idő, én Gazettes kapucnisban megérkeztem egy infópulthoz, onnan átirányítottak egy távolabbi asztalhoz, ahol megkaptam a NÉVRE SZÓLÓ papír-jegyemet, és a jeggyel mehettem a karkötőmért, amit szépen felrögzítettek a csuklómra. Mivel jó korán volt még, jobb dolgom nem lévén, beálltam a merch sorba, ahol szinte még alig voltak, kb. 15 perc alatt odajutottam az asztalokhoz. Vehettem volna Gazette merchet, de semmi alkalomszerűt nem árultak (a Shikkokus pólókból volt egyedül, meg így random régebbi holmik), úgyhogy inkább a rendezvény saját pólóját vettem meg, meg egy gumikarkötőt és egy pár Knotfestes arcmaszkot a Férjnek. Mire kifizettem szépen az egészet, a merch sor igencsak felduzzadt, a képen a NEGYEDE látszik, mert még a lépcsőn, ahol fotóztam, tovább álltak, és még a lépcsőtől úgy 400 méterre volt a sor vége:

Sejtelmem sincs, hogy lehet ennyi embert mozgósítani, tényleg nem. Nade, ezek után beálltam a beengedős sorba, és az elsők között, simán besétáltam. Kerestem először is egy coin lockert, mert hát a Gazettet mégsem állhattam végig kabátban, de addigra már az összes elérhető coin locker tele volt. Zsebemben 800 yennel (ital fee + coin locker fee) felrongyoltam az emeletre, és ott ilyen görgős, szállodai mosókonyha-kocsik mögött találtam olyan coin lockereket, amik még üresek voltak. Hihetetlen, de előttük FUTONOK voltak a földön, szóval valakik ott aludhattak az éjjel, és megtaláltam a tökéletes lockert, csakhogy, hülye gajdzsin vagyok, és ELBASZTAM. Ugyanis, minden coin locker más kint: van, amibe előbb kell bedobni a pénzt, aztán kinyitni és elfordítani, meg van az, amibe előbb rakod a cuccod és utólag dobod a pénzt. Természetesen én az előbbit feltételeztem, és az utóbbi volt igaz, így sikerült kidobnom a három darab százjenes érmémet a semmire. És nem a pénz része lett volna a legnagyobb baj, hanem hogy nem volt több érmém, csak az 500 yenes, és rohamos ütemben foglalták el az emberek a megmaradt lockereket. Ilyennel tavaly is besz_ptam, de hát nem vagyok rutinos versenyző, magamban káromkodom, aprót próbálok lejmolni, három gazettefan lány ELMENT VÁLTANI PÉNZT, de én nem tudtam, visszajönnek-e, vagy sem, és sikerül-e nekik váltani. (Értitek? Fellow gazette fannak elmentek segíteni, pedig már rég beállhattak volna a sorba, vagy akárhová.) Aztán mellettem egy Slipknot pólós srácot leszólítottam, hogy tudna-e nekem váltani, mire elővette az aprópénztárcáját, és közölte, mázlim van, mert pont van 300 yenje. A kezembe adta, és NEM AKARTA ELFOGADNI AZ 500-AST cserébe, a végén meggyőztem, hogy lucky coin, és akkor eltette. Erre visszaért a három gazettefan lány az apróval, én meg nagyon elnézést kértem tőlük, és beismertem, hogy már segített rajtam más, mire ők mosolyogó "Yokatta!" felkiáltással elsétáltak. Én egy gyors pisiliés, hajigazítás, és szaladtam le a lépcsőn.

Melissának elvileg meg kellett volna már érkeznie, de én telefont nem vittem le magammal - csak a kulcsomat, 2000 yent, a füldugaszaimat, és az mp3 lejátszómat. Két színpad volt, az A stage és a B stage - az A-n voltak a japán előadón, a B-n a külföldiek. Én megyek előre az A-stage-nél, és nézem, hogy alig van ott valaki. Megyek tovább, megyek tovább, és a színpad előtti NEGYEDIK sorig jutottam. Körülnéztem, hogy jó helyen vagyok-e: az nem lehet, hogy én simán idesétálok a negyedik sorba? És lazán állnak körülöttem az emberek? Hát mi a fene ez? Fesztivál, vagy mi a tököm? Egy rendes európai koncerten, BÁRMELYIK fellépő banda koncertjén ilyenkor már 150 ember nyomorogna előttem a legjobb helyért, itt meg lazán ácsorog mindenki? Emberek, 2 óra múlva MUCC, 5 óra múlva Gazette, 7 óra múlva Crossfaith, mi van veletek? Tényleg azt hittem, hogy rossz helyen vagyok! 

A "melegítő" zenekarok mentek, a másik színpadon kezdtek a Salty Doggal, és csak az ütemtervből derült ki számomra, hogy ekkor még nem volt 11 óra sem. ÉS ÉN MÁR EKKOR SZOMJAS VOLTAM. Mögöttem viszont elkezdett feltöltődni a hely, és tudtam, ha én most hátramegyek és visszajövök, ennyire előre nem kerülök. Azt mondtam magamnak: Nanácska, igaz, elmúltál már 25, de nem vagy már lökött 15 sem. Nem fogsz te elájulni egy koncerten, nem az a fajta vagy. Te akkor is ki fogod bírni Gazettig, ha a lábad szárán csorog majd a pisi, és olyan száraz lesz a torkod, mint a szahara. Te ezért jöttél, úgyhogy kibírod, b+. Te most vagy itt Japánban, nem jövő héten, és bakancslistás volt nálad egy fesztiválra eljönni, úgyhogy mosolyogsz és számolod vissza a perceket. És hallgatod a többi bandát, mert azok is jók lesznek. 

Nem, komolyan. Én a Gazette miatt jöttem Knotfestre. Akkor még szó se volt a Halloween live-ról, úgyhogy hónapok eltökéltségével álltam szomjasan, még mindig betegen, és túráztattam magam, mint Rocky a bokszmeccsek előtt. Amiből nagyon sok erőt merítettem, az a mellettem álló lány volt, akit elneveztem Kősziklának. Kőszikla állt és nézett maga elé. Kőszikla nem szólt senkihez, nem vette elő a telefonját. Kőszikla olyan 175 magas lehetett, hosszú haja volt, és hátulról gajdzsinnak hittem, de nem volt az. Az ujjai a Taujan gyűrűk elárulták, hogy ő bizony szintén Aoifan. Két út volt számunkra ettől kezdve: vagy cimbik leszünk, vagy ellenségek. Én reménykedtem benne, hogy cimbik, de nem így történt. 

A Salty Dog befejezte a B színpadon, az A-n pedig előttünk a nagyon jó arc Kanojo in the display kezdett játszani. Előttem megindult egy kis fészkelődés, mert a következő act az A-színpadon a nagyon vicces nevű THE冠 (vagyis The Kanmuri) lett volna, akiknek rengeteg metálos rajongójuk volt a tömegben. (A kanmuri amúgy koronát jelent.) A tömeg sűrűsödött, megkezdődött az előre nyomás, és a crowdsurfuk végeláthatatlan sora. 

Valaki árulja el nekem, hogy ez a crowdsurf hogy keletkezik? Hogy kerülsz fel más emberek fejére meg kezére? Apám szerint annyira összenyomódik a tömeg, hogy egyesek egyszerűen csak "kipattannak" belőle, de én ezt nem tudom elképzelni. Ahhoz valakire neked rá kell másznod, vagy fogalmam sincs... azt megértem, hogy arra a pár másodpercre eléggé fun, de hát akkor utána hátrakerülsz a fenébe, elsodródva a barátaidtól, meg az esetleges jó helyedtől. Ráadásul baromi veszélyes is, de erről később. 

Szóval, 11.30-kor kezdődött a Kanmuri, az énekes megjelent alsógatyában, kis "tarsolylemezzel" a fütyköse előtt, meg bőr western-lábvédőben, és egy lovagi sisakkal a fején, úgy egyébként meztelenül, és belecsapott a lecsóba. Próbáltam Kősziklához igazodni, de nem volt könnyű, mert hatalmas ereje volt a tömegnek, és tényleg nagyon sok fan jött el miattuk előre, úgyhogy folyamatosan küzdenem kellett. De jó buli volt, a zene is jó volt, úgyhogy nem bántam. 

A Gazette-ig konkrétan számoltam vissza a perceket. Felosztottam magamnak az "oda vezető utat", bemagoltam, melyik előadó után melyik jön. Tudtam, hogy itt az emberek többsége vagy Mucc, vagy Her name in blood rajongó, a maradék pedig az előrelátó Gazette-fan. Tudtam, hogy megint lesz tömegcserélődés, és hogy nekem valakivel le kéne paktálnom ahhoz, hogy a saizenbe (első sorba) bekerüljek. Csakhogy én nem akartam elárulni, hogy tudok japánul, mert akkor én is a "rendszer" része lettem volna, én pedig nem akartam. Ez egy fesztivál, nem egy oneman live, vagy egy threeman live. Itt nem érvényesek azok a szabályok, amik máshol. Itt bizony ember embernek farkasa. Ekkor már a második-harmadik sorban voltam, attól függ, honnan nézzük, és tudtam, hogy előttem van 3 MUCC fan, és két Her name in blood fan, akik el fognak majd menni. Úgyhogy álltam és vártam, közben próbáltam citromra gondolni, hogy legalább a nyálamat visszanyelve enyhítsek a szomjúságomon. Tudtam, hogy nem fogok elájulni, engem nem olyan fából faragtak, de azért mégis, na, ez egy veszélyes szituáció volt. 

Mire elkezdődött a MUCC, én már kész voltam, mint a mateklecke. Yukke előtt álltam, de Miya majdnem több időt töltött az én oldalamon, mint a sajátján. Ettől függetlenül nem láttam a szemén, hogy felismert volna - Yukkén MINTHA láttam volna valamit, de lehet, hogy ez annak szólt, hogy az első 4-7 sorban nem volt más gajdzsin rajtam kívül, legalábbis én nem láttam senkit, plusz, minden számnak fejből tudtam a szövegét, a refrénjét, és a furijait. Mellettem Kőszikla csak állt, mint egy... kőszikla, meg se mozdult, a kezét se emelte fel, ami azért szerintem bunkóság volt a részéről. Tök mindegy, melyik bandáért jössz, ha egyszer az első sorokban állsz, legalább tegyél úgy, mintha élveznéd vagy értékelnéd a többiek előadását is. 

A Mucc ráadásul nagyon cuki volt. Persze, ők mindig cukik, és ha már Tét nem láthattam a kintlétem alatt egy rendes koncerten, örültem, hogy a Suiren nem maradt ki idén sem az életemből. Meg a Tonight. Meg a Ranchuu. Na de mindegy. 

Szóval kijöttek, Tatsuro irrtó csinos fellépőruhában, ami azért nem volt új, de én még élőben nem láttam eddig. Megkérdezte, hogy "ki utálja itt a visual kei-t?", mire a B színpad előtt, hátul, pár fiú felordított. Nálunk derülés. Erre megkérdezte: "na és ki nem szereti itt annyira a visual kei-t?", mire még többen hörögtek fel. Röhögés. Tatsuro erre közölte: "hát, mi eredetileg egy visual kei banda voltunk, és nem sok keresnivalónk van egy metál fesztiválon, de azért próbáljátok magatokat jól érezni, amíg játszunk!"

A Mucc setlistje:

1. SUIREN

2. ENDER ENDER

3. KILLER

4. RANCHUU

5. TONIGHT

Persze, végigfuriztam, végigénekeltem, és isteni volt, és minden testi sejtem életre kelt. A fél órás (se) blokk végén Tatsuro megkérdezte: "na, ki az, aki egy KICSIT megkedvelte mostanra a visual kei-t?" - és meglepő módon egész sokan felhörögtek hátulról, szóval azt kell hogy mondjam, sikerük volt :) 

A szomszéd színpadon már a Butcher Babies ment, ezt a kivetítőkről láttam, de én már a második sorsban álltam, és próbáltam úgy tenni, mintha nem értenék semmit magam körül. "A nemzetközi helyzet egyre fokozódik", és ennek már a fele se volt tréfa: egy mögöttem-mellettem álló lány lepaktált a Her name in blood fanokkal, egy nagyobb darab fiúval és egy kisebb, aranyos lánnyal, hogy majd ők cserélnek, és addig szépen el is mentek hátra. HÁT A F_SZT. Ez egy fesztivál, emberek! Én ugyan nem engedek magam elé senkit, aki hátul nyaralt és iszogatta a hideg üdítőjét, miközben én már órák óta itt állok, mint a cövek!

A Her name in blood alatt is igyekeztem egyben maradni, ami nem volt könnyű, mert beindult hátul a durvulás. Percenként átgurult valaki a fejem felett, amiben az volt a szép, hogy én csak 160 centi vagyok, de mellettem Kősziklát mindenki fejberúgta, belekapaszkodott a hajába, megtépte hullámcsatostul, és láttam rajta, hogy nagyon kivan már. Nekem "csak" az ujjam törték el majdnem (de az már Gazetten volt), furizás közben a kinyújtott mutatóujjammal tartottam fent a kezem, és valaki rámarkolt az ujjamra, meghúzta, de szerencsére el nem törte. Attól kezdve, ha láttam, hogy valaki közeledik, behúztam a fejem, és a tarkómra kulcsoltam a kezem, a könyökeimmel védve az arcom. 

Her name in blood után (ami azért élőben elég faszányos volt!) a két fan már nem tudott hátrafele jönni, mert minden élő és mozgó Gazettefan már a színpad előtt volt, úgyhogy a szekusok emelték ki őket, és a helyükre odaugrottunk hárman - az Egyezkedős Csaj, Kőszikla, meg én. Egyezkedős és Kőszikla kölcsönösen elnézést kértek egymástól az ÉN barbár viselkedésem miatt, és mindketten úgy könyököltek és nyomtak, hogy éreztem, ebből semmi jó nem lehet. A szomszédban az Anthrax ment, 14.30-tól 15.10-ig, a Gazette 15.20-kor kezdett volna, de én akkor már azon a ponton voltam, hogy egy kicsit engedtem az önérzetemből. Mivel Egyezkedős kb. 130 centi volt, tudtam, hogyha előre engedem, és mögé állok, az majdnem olyan, mintha az első sorban lennék, csak nem nekem nyomják bele a gyomromat a korlátba. Ezért aztán ezt tettem. 

15 óra 10 perc. Az Anthrax végzett, nekem meg úgy vert a szívem a torkomban, mintha először látnám őket. Komolyan, nem is értem, egy alig 40 perces blokk miatt olyan extázisban voltam, mint még Gazette alatt soha. Nem tudom, hogy a tömegpszichózis volt-e az oka, vagy a gyermeteg öröm, hogy ott áll mögöttem 10-12 ezer ember, és ÉN vagyok Aoi előtt az első és az egyetlen gajdzsin, és látni fog engem, és látni fogja, ahogy furizom, és én is látni fogom őt. A szomjúságom lassan elviselhetetlen volt, de amikor felvonták a fehér sávos zászlót a háttérben, betolták Kai dobszettjét, és elkezdték hangolni a gitárokat, én azt hittem, meghalok a gyönyörűségtől. 

És akkor elkezdődöt. A Nihilre jöttek ki a színpadra, és annyira szépek voltak, és annyira közel voltam hozzájuk, mint Kölnben. Mindent láttam: Aoi tökéletes bőrét, Aoi beteges soványságát, a gyönyörű ereket a kézfejében, a feketére festett körmeit, a rövid haját, a pengetésének laza mozdulatait, a melegítője fényes, fekete anyagát. Egy csoda volt, 

Dogmával kezdtünk, én pedig úgy nyomtam a furikat, mint még soha. Sírt közben a lelkem, mert eszembe jutott, mennyire imádom a Dogmát, és hogyha Yoshiki Pata miatt nem mondja le a Wembleyt, akkor láthattam volna őket a Shikkokun, és hogy a Yoyogiba esélyem se volt eljutni a golden ticket live-ra, és sose fogom már ezt az albumot élőben hallani, csak darabjaiban. És mindent csináltam, mindent, minden fejkörzést, minden oritatamit, és az egész szívemet beletettem, ahogy Aoi is beletette az egész szívét, meg Ruki is, meg Ruru is, meg mindenki. Boldogok voltak, és elégedettek. Sugárzott belőlük az életöröm és a büszkeség. Nem, ez nem ugyanaz volt, mint 2600 Heresy-tag előtt haknizni a régi számokkal Zepp-ben. Nem. 

Úgy képzeljétek el, hogy a fesztivál résztevőinek FELÉN Blackmoral póló volt. Vagy törcsi, vagy kapucnis, vagy mindez egyszerre. Úgy nézett ki, mintha a 20+ ezres fesztivál egyik fele a Slipknot miatt jött volna, a másik fele a Gazettért. Úgy jöttek párosával az emberek, hogy Knotfest pólós - Blackmoral pólós. Néhány Slipknot és Manson-pólós is akadt, de más NEM. Mintha 14 ezer yenért az emberek fele egy 50 perces Gazette-blokkra akart volna eljönni főképp. Vagy dugiban mindenki felvette az aktuális fellépőhöz illő pólóját? Nem hinném. De azt hiszem, ahogy Aoi végignézett a tömegen, és látta, hogy több száz méter hosszan, tömött sorokban állnak előtte a rajongók, akkor elöntötte a szívét a boldogság, és ez a játékán, a játékukban is tükröződött.

1. NIHIL

2. DOGMA
3. RAGE

4. UGLY

4. BLEMISH

5. Tomorrow Never Dies

6. Filth in the Beauty

És tudjátok mit? ÉN voltam ott előtte. És a Rage-et, és az Uglyt végignyomtam, és Uruha egész jó szólót nyomott, és akkorákat oritatamiztam (szegény Egyezkedősnek előttem nem volt esélye sem), mint a ház. Aztán jött a Blemish, és állítom, a Trónokban nem volt olyan Shame, shame!-elés, mint Makuhariban. És a szám végén V-alakban feltartottam a kezem, és integettem mindkét tenyeremmel Aoinak, Aoi pedig VISSZAINTETT. Én nem tudom elmagyarázni a mozdulatot, egy ilyen rendkívül hajtűdobálós, tipikus Aoi-pózolós gesztusnak indult, kinyújtotta a kezét a közönség felé, előre tartotta a tenyerét és a szétnyitott ujjait, aztán összecsukta az ujjait, és visszahúzta az öklét, de közben végig rám nézett, és én éreztem, hogy ez most nekem szól. 

Szeretném azt hinni, hogy mivel elég jellegzetes a külsőm, és eléggé mindig előtte állok, és idén már ez volt az ötödik alkalom, ezért emlékezett valahogy az arcomra, vagy a dekoltázsomra. Mert hát, na, ha én együtt utazom a buszon évente ötször valakivel, aki errefelé lakik, és jelentősen máshogy néz ki, mint a többi utas, akkor én is megjegyzem. Szóval, ha nem is tud hozzám társítani konkrét emléket, legalább tudja, hogy én vagyok az az idióta gajdzsin fangörl, aki mindig elé áll, és úgy nézi a kezeit, mintha elvarázsolták volna.

Tomorrow never dies alatt, a "Don't kill yourself" résznél durvult csak be igazán a crowdsurf, kb. minden ötödik másodpercben átgurult fölöttem valaki, Kőszikla fején lassan alig maradt haj. És a Filth alatt, amikor Aoi odalépett az akusztikus gitárhoz, már igazi-igazi partihangulat uralkodott körülöttem. A kivetítőn láttam a vég nélküli embertengert, és a srácok a színpadon átmentek euforikusba. Nem akartam elhinni, hogy máris vége volt a blokkjuknak. 

P.s.: Aoi felém dobott KÉT pengetőt, és mindkettő az árokba esett elé. Biztos Kai tanítja mostanában dobni. A szekus felvette, és Kősziklának, meg a jobbján álló csajnak adta. Nem baj, nekem már úgyis van két Aoi pengetőm, és nekem még integetett is! :D 

Ezután, nem fogjátok elhinni, az egész közönség elindult az A színpad elől kifelé. Én romokban voltam, remegett kezem-lábam, úgyhogy az In Flames alatt felmentem a coin lockerhez, kivettem a cuccomat, elmentem sorban állni a vécéhez, átöltöztem (hoztam direkt csereruhát), mert facsarni lehetett a ruhámból a vizet, rendbehoztam a hajam, a sminkem, a cuccomat már nem tettem vissza a szekrénybe, és lementem a kajáldákhoz, vettem 1,2 liter hajdinateát, és le is gurítottam gyorsan, majd rögtön rá egy pohár sört az izgalomra. Ezek után visszamentem Crossfaith-re, de csak hátulról szurkoltam nekik. 

Lamb of god alatt kijöttem az előtérbe, hogy egyek valamit, mert nagyon, nagyon szarul voltam, Éreztem, hogy a testemet a legvégsőkig gyötörtem, és ennyi erő maradt benne: Gazettes pulcsiban ültem megannyi Gazettes pulcsis között (a sorbanálláskor reggel röhögtek rajtam ezért a metálos srácok, majdnem hátrafordultam és megmondtam nekik a véleményem), valami okinavai marhahúsos hagymás ételt ettem, és próbáltam regenerálódni. A lázam előjött, a szomjúságom nem enyhült, és a remegésem sem akart elmúlni. AOI. VISSZAINTETT. NEKEM. AOI. AZ AZ AOI. A HONMEI AOIM. Úgy éreztem, vége az életemnek, csináltatok egy "Sempai noticed me" feliratú pólót egy nagy zöld pipával mellette, és elmegyek meghalni csöndben. De inkább Man with a missionre mentem vissza. 

Írhatnék most róluk, meg a Crossfaithről, de hát a Crossfaith hozta önmagát, a MWAM pedig hozta azt, amit a videóik alapján elvártam tőlük. Az igazi show azonban csak ekkor jött, amikor negyed nyolckor megérkezett Marilyn Manson. 

El lettem fújva, mint egy hópihe a vállról. Mansonnak olyan kisugárzása van, hogy az elsodorja az embert. 

Intro: Rihanna: Bitch Better Have My Money
1. Angel With the Scabbed Wings
2. Disposable Teens
3. Deep Six
4. Moonage Daydream (Bowie cover)
5. mOBSCENE
6. Irresponsible Hate Anthem
7. The Dope Show
7. Sweet Dreams
8. Coma White
9. The Beautiful People

Nem gondoltam volna, hogy valaha Mansontól fogom hallani a Moonage Daydream-et, de majdnem elsírtam magam tőle. És a Sweet Dreams is hihetetlen húrokat pendített meg bennem. A pasas lehengerlő volt, az egész színpadi jelenléte, a professzionalizmusa, ahogy megszólaltatta és megénekeltette a közönséget, amilyen közvetlen volt, és amilyen magabiztos... 

Végig az járt a fejemben, hogy értem, miért imádják egymást Yoshikivel. Ők ugyanabban a sportágban játszanak mindketten. Én ilyen erőteljes alakot színpadon, mint ők ketten, eddig sosem láttam. (De majd a későbbiekben ezt is túlnövi valaki, csak most ennél a posztnál nincs helye.) Meghatódtam, és meggyógyultam, és kivett belőlem sokat Manson. Olyan érzésem volt, mint amikor a Louvre-ban már nem vagyok képes bemenni egy következő terembe, mert annyi inger ért, hogy nem tudok többet befogadni. Úgyhogy bár Knotfestre jöttem, a Slipknotot végül nem vártam ki, és elindultam hazafelé, a szolid másfél-két óráig tartó úton. Amit végigálltam, persze. De akkor már mindegy volt nekem. Akár az égbe is felszállhatott volna az a vonat. 

Melissával végül nem találkoztunk, de ami késik, nem múlik, még egy későbbi posztban erről is szó lesz :) 

Koncertélmény: 10/mindenmásraottamastercard
Gazette koncert faktor: 10/egymillió
Aoi kedves és dögös mivolta: 10/egycsillió
Manson, amint Bowie-t énekel: 10/800.000
Hangulat: BEST. EVÖR. 

Utóirat:

A két Her name in blood rajongó közül az egyik, a sárga pólós fiú. A karja kitakarja a fejem, de az ott a hónaljában az én dekoltázsom. Akik ismernek, megismernek erről is :D