Ma, amikor napközben megcsörrent a telefonom, és anyám hívott, én pedig beleszóltam és ő nem szólt bele, csak valami fura szuszogás hallatszódott belőle, nekem kihagyott egy pillanatra a szívem, és átsuhant rajtam, mint az áramütés, hogy na, most, most meghalt a mama, és anyám azért nem szól bele a telefonba, mert alig kap levegőt. És ha megszólal, azt fogja mondani, sírós hangon: "meghalt a mama". Egy tárgyalás közepén ültem, öt emberrel körülöttem, a fülemen az egyik telefon, a másikon a főnök utasításait olvastam, előttem a könyvelés, és én lefagytam egészen, és az járt a fejemben: úristen, meghalt a mama?
És egyre ingerültebben és hangosabban szólongattam anyámat, halló, halló, anyu, anyu, mondjad, mi a baj, de továbbra is csak szuszogást hallottam. Kinyomtam a telefont, visszahívtam, a sokadig csöngetésre felvette. Észre sem vette, hogy felhívott. Nem volt semmi baj. De én addigra már leizzadtam és sápadtabb lettem, mint a fal.
Sokszor elképzeltem, hogy nekrológot írok a mamáról a fészbúkra. Akárhogy is, a mama kilencvenegy éves, és bár állítom, egészségesebb, mint a szüleim (nem az ő korukban, hanem effektíve egészségesebb náluk), azért mégiscsak kilencvenegy éves. Ez nem az a kor, amikor az emberben felmerül, hogy kéne vennie hitelre egy lakást, vagy elmenni még gyorsan backpackelni a Távol-Keletre. Ez még az a pont, ahol lehet várni még néhány jó évet, vagy a kilencvenötöt, meg a százat, de a mama már fáradt. És én is fáradt vagyok, amikor a házban a lakók megkérdezik tőlem, ha meglátnak, hogy "hogy van a mama?" - mintha azt várnák, mikor mondom azt, hogy a mama sajnos meghalt három hete. Utálnak minket a házban, és tudom, hogy nem kedvességből érdeklődnek. Olyan ez, mint amikor az ember a cirkuszban nézi a kötéltáncost. Vagy még inkább olyan ez, mint amikor az az ember, akit még sosem loptak meg, tudja, hogy statisztikailag minden meglopás nélkül eltöltött nap csak növeli az esélyét annak, hogy hamarosan meglopják. És rimánkodik magában, hogy ne akkor, amikor a más pénze van nála, amikor ötezer euróval a táskájában sétál ki a Blahára, hogy átváltsa forintra.
Yoshiki három évvel ezelőtt Párizsban azt mondta: "please give all your love to the people you love, while you can". Úgyhogy én ma munka után azonnal hazamentem a mamához. A szüleim elmentek otthonról, egy kicsit végre megint kettesben tudtunk lenni. Rettenetesen hiányzik a mama. A legrosszabb abban, hogy teljes munkaidőben dolgozom az, hogy csak hétvégente látom már, a szombati és/vagy vasárnapi ebédnél, amikor mindannyian együtt ülünk, és ő nagyon keveset szólal meg, mert már nem tud hozzászólni sok mindenhez, vagy nem akar. Az életről beszél, hogy hogyan és mit főzött, mert az a biztos, abban nem tévedhet. És legszívesebben rászólnék anyámra, amikor felhúzza magát a nagyanyám megjegyzésein, hogy ne vegyen mindent magára, ne legyen már ennyire frusztrált, és ne kezdje élből osztani a mamát, de nem teszem. Csak próbálom elsimogatni a feszültségeket. Én már csak vendég vagyok otthon, nem én vagyok vele naponta huszonnégy órát összezárva, nem engem fáraszt, nem engem szekál. Engem szeret. Engem mindig is szeretett. Én mindig is szerettem. Ez ilyen volt köztünk.
Úgyhogy most, nekrológ helyett, az élő mamáról írok, amíg tehetem. És amikor lehet, kettesben maradok vele, és az mp3 lejátszómat titokban diktafonra állítom, hogy felvegyem a hangját. Neki valószínűleg sosem lesz dédunokája, és senkinek nem fogom ezt lejátszani, akit ez érdekelne vagy megérinthetne. De én szeretnék emlékezni rá. Nem akarom, hogy eltűnjön az életemből. Az, aki vagyok, hetven százalékban a mamának köszönhető. A mama ugyan élete jelentős részét a négy fal között varrással töltötte, és éjjel-nappal dolgozott azért, hogy anyámnak jó élete legyen, de mégis többet értett a világból, mint a legtöbb kortársa. A mama ugyan csak nyolc általánost végzett, és másfél évet járt polgáriba, mert utána kitört a háború, mégis többet tud az életről, mint bárki, akit ismerek.
Elmesélhetném az egész életét, de nincs igazából jelentősége. Mindenkinek vannak hasonló történetei a családjából. De a mama mégis különleges, mert valami hihetetlen erős individuum, aki mindig megtalálta a módját a boldogulásnak. Bárhová is sodorta az élet, bármilyen nehéz élethelyzetbe került, mindig megoldotta. Ezekről a történetekről szívesen mesél: hogyan csinált pénzt a semmiből, hogyan szökött el Pestre, hogyan csempészett dohányt és tűzkövet, hogyan nem kapták el soha a határőrök, hogyan épített fel egy házat és nevelte fel anyámat az egy fizetéséből, miközben az addigra megvakult nagyapámat gondozta. Ezekre a dolgokra büszke, és teljesen jogosan. Amiről nem beszél nekem, az az, hogy akart-e férjhez menni, vagy akart-e gyereket, de azt hiszem, hogy nem. Elfogadta az életnek ezt a részét, de miközben állandóan elmondja, hogy a papa annyira szeretett volna gyereket, de csak egyet, csak egy kislányt, addig a saját oldaláról ő nem mond semmit. És ebben azt hiszem, közre játszik, hogy a saját anyja sosem törődött vele. A legidősebb nővére nevelte fel, aki ezt utána élete végéig számon is kérte rajta, hogy "én mostam a szaros pelenkáidat". Amikor anyám gyerekként hazalátogatott a nagymamájához, már telefonon hívták a mamát a faluból, hogy jöjjön a lányáért, mert az anyja (az én dédnagymamám) a halálát kívánja. Miért? "Mert utálta nagyapádat, és nem tudta elviselni, hogy én Pestre jöttem és férjhez mentem."
A mamát otthon nem tanították meg arra, hogyan legyen jó anya. Gondozta anyámat, és mindent megtett érte, és a maga módján szerette is, de nem tudta ezt sohasem kimutatni, és inkább abba burkolózott, hogy neki nem volt ideje családi életet élni, mert gondoskodnia kellett anyámról és nagyapámról. A nagyapám ellenben nagyon is ki tudta mutatni a lánya iránti imádatát, így még nagyobb lett a szakadék a két szülő viselkedése között. Az én anyámat sem tanította meg senki arra, hogyan legyen jó anya. És ő sem tanított meg engem erre. Ugyanazt éltem át mellette, amit ő nagyanyám mellett: láttam reggeli közben negyed órára, és láttam este, későn, amikor hazajött, és láttam a hátát egész szombaton, miközben porszívózott és teregetett, és hallgattam, ahogy ugyanúgy oszt engem, ahogy nagyanyám őt osztja, és ahogy most, majdnem hatvanévesen ő is visszaosztja nagyanyámat.
De a mama megtanult nagyon sok mindent az élettől. Megtanult dönteni, gazdálkodni, merni vállalkozni, merni új életet kezdeni. A mama sohasem félt.
Én is csak attól félek, hogy elveszíthetem a mamát.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése