2017 volt...

Nem igazán írtam live reportokat az idén, pedig lett volna miről. Lehet, hogy még utólag pótolom, de egy rövid áttekintést csak úgy írok magamnak.

2017 első koncertje az X-Japan volt, amit húsz év fanság óta először láttam élőben. Megmondom őszintén, hogy nekem kicsit csalódás volt, de nem miattuk, hanem magam miatt. Én ezt a koncertet 2016-ban élveztem volna igazán, 2017-ben nem voltam hozzá ideális mentális- és lelkiállapotban. Ettől függetlenül nagyon jó koncert volt, a félig tropa Yoshiki ellenére is, de semmi újat nem adott a DVD-khez képest, amit azért sajnálok. 

Rögtön utána átruccantam Japánba, ahol aztán Alexa rábeszélésére elmentem Plastic Tree-re, csak hogy harminc perc után ideggörcsben távozzak, mert annyira szar volt. Én még koncertről így sose jöttem el, elhihetitek.

Másnap, március 15-én volt a Gazette 15 éves live, amire leginkább azért mentem el, mert tudtam, hogyha nem megyek el, akkor nagyon meg fogom bánni. A setlist nekem kicsit csalódás volt (milyen 15 éves live az, ahol az utolsó 5 évből nem játszanak semmit?), és nem csak nekem, mert körülöttem a japán lányok se tudták a furikat, de, és itt jön a DE, életem első tour final-ja volt, pirotechnikával, kilőtt streamerekkel (elkaptam!!! JISSZ!), égből hulló cseresznyevirág-szirmokkal, és a srácok annyira profik és összeszedettek voltak, hogy éreztem, valami nagyobbnak vagyok a része. Valami igazán nagyszerűnek. 

A kintlét alatt még eljutottam egy indiefag compilation buliba, amiből volt két egész kiváló koncert (a Goshippu és a Gigamous), két "pont ezt vártam" (a The Thirteen és az Anli Pollicino), három középszerű (az Inishiaru, a Dadaroma, meg a Pentagon) és egy kritikán aluli (a Razor). Ez végülis nem rossz arány, és élveztem a bulit, így nem lehet okom panaszra

Hazautazás előtt még pont becsúszott egy Novembers live is, majdnem Shimokitában: egy Laruku témájú buli volt, ami előtt volt egy DJ session, majd Yusuke egy szál gitárral kísérve énekelt két-három Laruku-dalt magában, utána pedig egy fullos koncertet nyomtak, ami alatt én annyira kikészültem, hogy alig találtam vissza az állomáshoz.

Ezután itthon is el voltam kapatva, mert eljött a Gyze fellépni, akiket én kezdetektől fogva követek, és nagyon szuperek voltak, profik, kedvesek (főleg a dobos, Shuji, akivel kicsit tudtam beszélgetni), kaptam ütőt, pengetőt, aláírást mindenhová, alapvetően nagyon jó kis este volt, a másik két koncertet is élveztem.

Aztán jött a Plasticzooms, szívem csücskei, akik alatt Alexával az első sorban álltunk - Sho-t leinvitáltuk magunk közé, velük táncolt, aztán segítettem neki visszamászni a színpadra, buli után meg fotózkodtunk együtt, aláírtak mindent, és hogy teljes legyen a kép, nyilván szóba hoztam a Novemberst, meg hogy "ugye jó barátok vagytok?", mire az egész banda egységesen azt felelte, hogy igen. nagyon jó barátok. 

Ezután jött két nem-japán érdekeltségű koncert, életem második Dream Theatere, ráadásul az Images & Words albummal turnézva, ami az ülőhely ellenére is csodálatos volt, és egy szabadtéri életem-második Marilyn Mansonja, amit még az se tudott beárnyékolni, hogy Chad Bennington halálát pont utána jelentették be. 

És ezután jött a lényeg, az évem fénypontja (szinte): Yoshiki Bécsben! Van abban valami hátborzongató, amikor ott ülsz tőle 5 méterre, és 45 percen át leginkább téged bámul, vagy a melleidet, ezt sose tudni. Kedves volt, vicces, őszintén válaszolt a kérdésekre (az enyémre is), spontán, jól reagálta le az idióta fanokat és a még idiótább újságírókat, aztán volt ideje szelfizni és pacsizni a fanok egy részével. Szerintem Alexának köszönhetően, mert ő az én kabalababám, a bemutató után sikerült vele találkoznunk még egyszer, és azt életem végéig nem fogom elfelejteni, hogy amikor megkérdeztem, csinálna-e velünk egy közös fotót, hogy mért végig, és milyen hangon közölte, hogy "sure". A találkozásunk eredménye az instagramomon látható, japán ismerősök többsége már gyűlöl érte rendesen, de a hazaiak egy jelentős része is, és sikerült mosolyt csalnom az arcára, amikor búcsúzóul előadtam neki, hogy "egy barátnőm kéri, hogy legyél szíves, és tegyél fel egy nagyobb felbontású röntgent a nyakadról, mert kíváncsi, hogy hogyan gyógyulsz a műtét óta". Azt az arcot! :D De említett barátnő se feledkezett el Nanácskáról, amikor Aoival találkozott, szóval a saját két és fél percemből a Nagyemberrel felet áttételesen felajánlottam neki, ha már volt olyan béna aranyos, hogy amikor ő ment filmbemutatóra, 2 méterre állt Yoshikitől tíz percen keresztül, de neki háttal, és csak akkor vette észre, amikor felé rohant egy csomó rajongó. :D 

Közvetlenül ezután következett a négy darab koncert, amit a férjem a közös nyaralás alatt engedélyezett nekem: az első ismét csak egy indiefag buli volt, amire ráadásul együtt mentünk. Én itt nagyon megszerettem egy NvM nevű (ejtsd: Nimu) bandát, amelynek az énekese tónusban tudott hörögni, és a basszusgitárosa annyira elvetemült volt, hogy egy-egy ponton leugrott a színpadról és pogózni kezdett a lányokkal. Mázlista lévén, láttam a Morrigant is, akik nem is voltak rajta az eredeti bandalistán, így egy kicsit váratlanul ért a felbukkanásuk, és pont nem Pitty oldalán álltam sajnos. Még egyszer utoljára láttam a Mejit, akik már a tavalyi önmagukhoz képest is meghasonultak, és nyomtam egy utolsó Bow Wow-t, csak hogy szép emlékeim legyenek róluk. A The Thirteen most nagyon jó volt, ez az AllS nevű formáció, leánykori nevén Alsead, valami borzasztó, nem is értem, mit kerestek itt... a Cockturnal Bloodlust és az Inishiaru meg önmagát hozta, és ezt ennyiben is hagynám akkor most.

A Gazette. A Gazette két halloweeni koncertjéről csak szuperlatívuszokban lehetne beszélni, és lehet, ezekről írok egy beszámolót külön, mindenesetre annyit mondanék: a második napon elvittem magammal Carment, akinek három diplomája van, az egyik leginkább értelmiségi ember, akit ismerek, életében nem volt se könnyűzenei, se metálkoncerten, japán zenekaron pláne, főleg nem Japánban. Namost, Carmen, aki 2009-10 óta nem hallgatott Gazettet, és akkor se sokat, és azóta fanficceket sem nagyon olvasott róluk, a kezdeti sokkot követően, olyan 10 perc után, feloldódott, és elkezdte figyelni és tanulni a furikat. A végére nagyjából a harmadik sorba vergődtünk el a "pogózáskor araszolj előre" módszert használva, Aoi kifejezetten rámosolygott (ezen Carmen úgy ledöbbent, hogy hátranézett, biztos őt nézi-e Aoi, mire Aoi elnevette magát!), majd kijöttünk, agyon csatakosan és fáradtan, és akkor Carmen három dolgot mondott, ami nekem átmelegítette a szívemet:
1. "Már értem, hogy miért vagy képes ezért ennyit utazni meg ennyit fizetni."
2. "Tényleg elképesztően jó volt, nagyon élveztem, teljesen feltöltött energiával!"

3. "Ha legközelebb jössz, megint vigyél el magaddal!" 

Ennél szebb zárszót nem is írhatnék, de volt még egy koncertünk a férjjel, mégpedig a Plasticzooms/Qujaku buli. Mivel két olyan zenekarról van szó, akiket relatíve jól ismerek, követek, néha rájuk írok, néha válaszolnak is, vittem nekik ajcsit, amit Sho az instán köszönt meg, a Qujaku énekese meg nagy ölelgetések közepette még a buliban személyesen. Nagyon jók voltak (a Plasticzooms Japánban sokkal jobb volt, mint Pesten, még férj is élvezte), a Qujakunak a dark iránya viszont nagyon dark lett, de ettől függetlenül ők egy nagyon kis kedves banda maradtak, és közel állnak a szívemhez. 

2017 egy remek év volt koncertügyileg és élményügyileg. Elkaptam két koncerten is streamereket (az X-Japanon is, de azok eléggé semmilyenek voltak), háromszor is láttam a Gazettet, volt concert catchem is, rengeteg személyes interakcióm (SZELFI YOSHIKIVEL!), hallottam a kedvenc számaimat, láttam a kedvenc bandáimat, megismertem újakat, és nem bántam meg semmit.