Megpróbálom behozni magam, hogy jusson idő az idei koncertek beszámolóira is. Úgyhogy most következzen az utolsó 2016-os koncertem:
Nehéz erről bármit is mondani utólag. Főleg mert kijött a DVD, és visszanézve minden elmosódottabbá vált, nem pedig világosabbá.
Történt, hogy még egyszer régen úgy volt, valakivel együtt megyek erre a koncertre. Valakivel, akinek tudom, hogy sokat jelentett volna. A fejemben élt egy kép arról, hogy milyen jó lesz majd találkozni, és együtt átélni ezt az egész élményt, de az élet úgy hozta, hogy ez végül nem jött össze. Nekem pedig volt két jegyem, amiből az egyiket nem tudtam volna felhasználni, ráadásul elsők között lefoglalt, alacsony számú jegyem. És akkor ráírtam Melissára, hogy ráér-e esetleg eljönni velem.
Melissáról azt kell tudni, hogy ő egy holland lány, az Ace fanbázis egyik alapítója és vezetője volt, amikor még volt Ace, és mi akkortájt ismerkedtünk meg egymással online. Történt ugyanis, hogy a friss japán szakos diplomás Melissa épp turistavízummal keresett magának munkát Tokióban és környékén, és egy hostelben lakott, ahol többször is összeszemeztek egymással a mindenesfiúval, de persze vendéggel randizni tilos, így nem lett belőle semmi. Csakhogy, amikor már Melissa munkát kapott vidéken, és már elköltözött a hostelből, de még barátoknál húzta meg magát, én megkértem, hogy vigyen el egy csomagot Roo-nak az utolsó Ace koncertre, 2014 áprilisában. Vettem neki lemezeket, neki adtam a Live Scenes from New York CD-met (a KEDVENC metálzenei lemezemet!), vettem neki két gyakorló billiárdgolyót, meg írtam egy hosszú levelet, és kidekoráltam egy szép kis dobozt neki, és Melissa volt hosteljének címére küldtem, merthogy ott "biztosan átveszik és megőrzik neki". A koncert előtt pár órával ugrott be érte, és elegyedtek szóba a mindenes sráccal újra - és addigra már nem volt vendég, szóval tulajdonképpen emiatt és a csomagom miatt, de összejöttek a sráccal, akivel azóta is együtt vannak.
Melissa aztán kölcsönadta a szakdolgozatát az én minoros záródolgozatomhoz fordítás gyanánt (megjegyzem, kurvajó szakdolgozat volt, a japán nőimitátor visual kei zenészek beszélt/írott szóhasználatának elemzéséről, és arról, hogy a Taisho-kori női nyelv/argó maradékai hogyan váltak a loliták előkelő nyelvezetévé, meg hogy Mana és Kaya milyen személyes névmásokat használnak saját magukra), és MAJDNEM sikerült találkoznunk Knotfesten, de ő elkésett, nem tudott előre jönni, és Gazette alatt úgy érezte, az élete kedvesebb, és ezért inkább hátra ment. Mivel tudta, hogy én nagy Gazette-fan vagyok, kissé félve kérdezte meg, hogy ez a Novembers-koncert durva lesz-e. Mondtam neki, igen, durva lesz, de nem kívül, hanem belül, a szívében. Ekkor még nem értette.
A pályaudvarnál találkoztunk Shin-Kibában, rajta egy piros kabát volt, és pont úgy nézett ki, mint a fotóin. Miközben átsétáltunk a hídon az esti hidegben, bevallotta (és azt is, hogy ezt még senki sem tudja - azóta már publikus, úgyhogy leírhatom), hogy a párjával összeházasodtak pár hete, de tekintettel arra, hogy nekem elég nagy szerepem volt ebben, nekem elmesélte. (Ez volt a második japán-európai vegyesházasság, amit összehoztam! :D)
Vettem némi merchet (már kevés volt a pénzem, úgyhogy a minimumra szorítkoztam) és odaadtam a bandának ajándékba hozott csokikat egy staffosnak, kint meg Melissával a hidegben dumálni kezdtük, amíg oda nem jött egy amerikai lány, mivelhogy mi voltunk az egyetlen gajdzsinok közel és távol. Ahhoz képest, hogy én voltam a Novembers fan, valamiért a csaj rögtön rágyógyult Melissára és végig hozzá beszélt, meg tőle kérdezősködött, aminek én nem nagyon örültem, mert szerettem volna végre én is dumálni vele, és különben is, ki a fene ez a csaj?
A beengedéskor nekem különösen alacsony számú (41,42?? létezik ilyen??) jegyem volt, aminek az előnyét elbasztam azzal, hogy bent vagy öt percet szenvedtünk, hogy minden cuccunkat betuszkoljuk egy coin lockerbe. De így is relatíve elöl álltunk, jobb oldalon, kb. a hatodik-hetedik sorban, körülöttünk leginkább fiúk, és a többségen ott volt a kabát meg a hátizsák, nyilván nem vkei koncerteken szocializálódtak.
Az est egyik fénypontja Pocky Man volt, akire Melissa hívta fel a figyelmem. Az feltűnt, hogy Pocky Man eléggé aktívan táncol és bulizik, mint aki bevett koncert előtt egy Extasyt (nem az volt, csak a zene!), tőlünk nem is olyan messze. Pocky Man egy olyan negyvenes pasas lehetett, akin fehér nadrág és zakó volt, és ahogy rávetültek néha a fények, úgy tűnt, hogy az a zakó bizony VÉRES, de mindenütt, mintha valaki a véres kezét törölte volna bele keresztül-kasul. Melissa közel bújt hozzám, mert attól félt, hogy ez egy pszichopata, és elég sokan elspricceltek a közeléből, de én meg azon agyaltam, hogy honnan jött az a sok vér? Hát kiderült, nem vér volt, hanem csoki. Ugyanis, november 11-e a pocky napja Japánban, és a pasasnál volt vagy öt-hat doboz epres pocky, és ez az idióta az epres pockyval dörzsölte be magát, meg dobálta maga köré a pocky darabokat, mintha szerpentin lenne. Teljesen hülye volt, de csak amíg tartott a koncert, utána ugyanis azonnal visszavedlett normálisba, egy kis seprűvel FELSÖPÖRTE a szétszórt pockykat, és egy zacskóba gyűjtötte, hogy elvigye magával kidobni. Only in Japan.
A koncertről nehéz bármit is mondani, mert én teljesen másállapotban voltam alatta. Olyan volt, mint Sukekiyo: néha sírós, néha önkívületes, néha a tiszta életörömtől euforikus, és igen, VAN OLYAN, hogy orgazmus fülön át, igenis tud olyat az igazán, igazán jó zene, hogy attól minden izom, még a legmélyebben rejtőző izmok is rángatózni kezdenek, ami igazán nem csoda, mert a legmélyebben rejlő érzések is rángatózni kezdtek bennem. Volt, hogy Melissával megöleltük egymást, és volt, hogy ő csak állt, behunyt szemekkel és ringatta magát - mindenkire máshogy hat ez a banda, mindenkiből mást hoz elő. De nem vitás, hogy bármit is csinálnak, az varázslatos.
Melissa hozott füldugót, de kivette az első szám közben. A hangosítás tökéletes volt, még az olyan számok alatt is, mint a Tetsu no Yume. És mivel van róla már DVD, így volt alkalmam visszanézni, hogy mennyire is volt jó ez a koncert élőben, amit másállapotban töltöttem.
Amikor kijöttünk, Melissa azt mondta, hogy hát nem pont erre számított, és nagyon jó volt, de úgy érzi, erre nem jönne el egyedül, mert olyan volt, akár a drog. És teljesen igaza volt: és ez mindig ilyen.
A setlist:
1.Hallelujah
2.風
3.1000年
4.!!!!!!!!!!!
5.Xeno
6.愛はなけなし
7.ただ遠くへ
8.時間さえも年老いて
9.236745981
10.GIFT
11.ブルックリン最終出口
12.きれいな海へ
13.鉄の夢
14.dysphoria
15.Blood Music.1985
16.こわれる
17.黒い虹
18.美しい火
—
En1.あなたを愛したい
En2.いこうよ
—
En3.今日も生きたね
Összpontszám: nem pontozható. Életem egyik legnagyobb élménye volt.
Történt, hogy még egyszer régen úgy volt, valakivel együtt megyek erre a koncertre. Valakivel, akinek tudom, hogy sokat jelentett volna. A fejemben élt egy kép arról, hogy milyen jó lesz majd találkozni, és együtt átélni ezt az egész élményt, de az élet úgy hozta, hogy ez végül nem jött össze. Nekem pedig volt két jegyem, amiből az egyiket nem tudtam volna felhasználni, ráadásul elsők között lefoglalt, alacsony számú jegyem. És akkor ráírtam Melissára, hogy ráér-e esetleg eljönni velem.
Melissáról azt kell tudni, hogy ő egy holland lány, az Ace fanbázis egyik alapítója és vezetője volt, amikor még volt Ace, és mi akkortájt ismerkedtünk meg egymással online. Történt ugyanis, hogy a friss japán szakos diplomás Melissa épp turistavízummal keresett magának munkát Tokióban és környékén, és egy hostelben lakott, ahol többször is összeszemeztek egymással a mindenesfiúval, de persze vendéggel randizni tilos, így nem lett belőle semmi. Csakhogy, amikor már Melissa munkát kapott vidéken, és már elköltözött a hostelből, de még barátoknál húzta meg magát, én megkértem, hogy vigyen el egy csomagot Roo-nak az utolsó Ace koncertre, 2014 áprilisában. Vettem neki lemezeket, neki adtam a Live Scenes from New York CD-met (a KEDVENC metálzenei lemezemet!), vettem neki két gyakorló billiárdgolyót, meg írtam egy hosszú levelet, és kidekoráltam egy szép kis dobozt neki, és Melissa volt hosteljének címére küldtem, merthogy ott "biztosan átveszik és megőrzik neki". A koncert előtt pár órával ugrott be érte, és elegyedtek szóba a mindenes sráccal újra - és addigra már nem volt vendég, szóval tulajdonképpen emiatt és a csomagom miatt, de összejöttek a sráccal, akivel azóta is együtt vannak.
Melissa aztán kölcsönadta a szakdolgozatát az én minoros záródolgozatomhoz fordítás gyanánt (megjegyzem, kurvajó szakdolgozat volt, a japán nőimitátor visual kei zenészek beszélt/írott szóhasználatának elemzéséről, és arról, hogy a Taisho-kori női nyelv/argó maradékai hogyan váltak a loliták előkelő nyelvezetévé, meg hogy Mana és Kaya milyen személyes névmásokat használnak saját magukra), és MAJDNEM sikerült találkoznunk Knotfesten, de ő elkésett, nem tudott előre jönni, és Gazette alatt úgy érezte, az élete kedvesebb, és ezért inkább hátra ment. Mivel tudta, hogy én nagy Gazette-fan vagyok, kissé félve kérdezte meg, hogy ez a Novembers-koncert durva lesz-e. Mondtam neki, igen, durva lesz, de nem kívül, hanem belül, a szívében. Ekkor még nem értette.
A pályaudvarnál találkoztunk Shin-Kibában, rajta egy piros kabát volt, és pont úgy nézett ki, mint a fotóin. Miközben átsétáltunk a hídon az esti hidegben, bevallotta (és azt is, hogy ezt még senki sem tudja - azóta már publikus, úgyhogy leírhatom), hogy a párjával összeházasodtak pár hete, de tekintettel arra, hogy nekem elég nagy szerepem volt ebben, nekem elmesélte. (Ez volt a második japán-európai vegyesházasság, amit összehoztam! :D)
Vettem némi merchet (már kevés volt a pénzem, úgyhogy a minimumra szorítkoztam) és odaadtam a bandának ajándékba hozott csokikat egy staffosnak, kint meg Melissával a hidegben dumálni kezdtük, amíg oda nem jött egy amerikai lány, mivelhogy mi voltunk az egyetlen gajdzsinok közel és távol. Ahhoz képest, hogy én voltam a Novembers fan, valamiért a csaj rögtön rágyógyult Melissára és végig hozzá beszélt, meg tőle kérdezősködött, aminek én nem nagyon örültem, mert szerettem volna végre én is dumálni vele, és különben is, ki a fene ez a csaj?
A beengedéskor nekem különösen alacsony számú (41,42?? létezik ilyen??) jegyem volt, aminek az előnyét elbasztam azzal, hogy bent vagy öt percet szenvedtünk, hogy minden cuccunkat betuszkoljuk egy coin lockerbe. De így is relatíve elöl álltunk, jobb oldalon, kb. a hatodik-hetedik sorban, körülöttünk leginkább fiúk, és a többségen ott volt a kabát meg a hátizsák, nyilván nem vkei koncerteken szocializálódtak.
Az est egyik fénypontja Pocky Man volt, akire Melissa hívta fel a figyelmem. Az feltűnt, hogy Pocky Man eléggé aktívan táncol és bulizik, mint aki bevett koncert előtt egy Extasyt (nem az volt, csak a zene!), tőlünk nem is olyan messze. Pocky Man egy olyan negyvenes pasas lehetett, akin fehér nadrág és zakó volt, és ahogy rávetültek néha a fények, úgy tűnt, hogy az a zakó bizony VÉRES, de mindenütt, mintha valaki a véres kezét törölte volna bele keresztül-kasul. Melissa közel bújt hozzám, mert attól félt, hogy ez egy pszichopata, és elég sokan elspricceltek a közeléből, de én meg azon agyaltam, hogy honnan jött az a sok vér? Hát kiderült, nem vér volt, hanem csoki. Ugyanis, november 11-e a pocky napja Japánban, és a pasasnál volt vagy öt-hat doboz epres pocky, és ez az idióta az epres pockyval dörzsölte be magát, meg dobálta maga köré a pocky darabokat, mintha szerpentin lenne. Teljesen hülye volt, de csak amíg tartott a koncert, utána ugyanis azonnal visszavedlett normálisba, egy kis seprűvel FELSÖPÖRTE a szétszórt pockykat, és egy zacskóba gyűjtötte, hogy elvigye magával kidobni. Only in Japan.
A koncertről nehéz bármit is mondani, mert én teljesen másállapotban voltam alatta. Olyan volt, mint Sukekiyo: néha sírós, néha önkívületes, néha a tiszta életörömtől euforikus, és igen, VAN OLYAN, hogy orgazmus fülön át, igenis tud olyat az igazán, igazán jó zene, hogy attól minden izom, még a legmélyebben rejtőző izmok is rángatózni kezdenek, ami igazán nem csoda, mert a legmélyebben rejlő érzések is rángatózni kezdtek bennem. Volt, hogy Melissával megöleltük egymást, és volt, hogy ő csak állt, behunyt szemekkel és ringatta magát - mindenkire máshogy hat ez a banda, mindenkiből mást hoz elő. De nem vitás, hogy bármit is csinálnak, az varázslatos.
Melissa hozott füldugót, de kivette az első szám közben. A hangosítás tökéletes volt, még az olyan számok alatt is, mint a Tetsu no Yume. És mivel van róla már DVD, így volt alkalmam visszanézni, hogy mennyire is volt jó ez a koncert élőben, amit másállapotban töltöttem.
Amikor kijöttünk, Melissa azt mondta, hogy hát nem pont erre számított, és nagyon jó volt, de úgy érzi, erre nem jönne el egyedül, mert olyan volt, akár a drog. És teljesen igaza volt: és ez mindig ilyen.
A setlist:
1.Hallelujah
2.風
3.1000年
4.!!!!!!!!!!!
5.Xeno
6.愛はなけなし
7.ただ遠くへ
8.時間さえも年老いて
9.236745981
10.GIFT
11.ブルックリン最終出口
12.きれいな海へ
13.鉄の夢
14.dysphoria
15.Blood Music.1985
16.こわれる
17.黒い虹
18.美しい火
—
En1.あなたを愛したい
En2.いこうよ
—
En3.今日も生きたね
Összpontszám: nem pontozható. Életem egyik legnagyobb élménye volt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése