Ez volt az a koncert, amire csak valami rettenetesen halványan emlékszem. Valamiért életem legjobb koncertjeinek mindig csak az utóérzete maradt meg, és nem maga az élmény.
Viszonylag korán értem a helyszínre, egy rövid kawagoei séta és ebéd után. Kawagoét már alaposan kiismertem, és Omiyát nem különösebben: életem első koncertje Japánban ugyanis itt volt, nagyjából három évvel ezelőtt, pár nap különbséggel. Könnyen megtaláltam a környéket, beálltam a merch sorba, még egy óra volt a merchpult nyitásig, és esküszöm, olyan érzésem volt, mintha havazott volna kicsit... fújt a jeges északi szél, mellettem törölközőben fagyoskodtak a lányok meg a szoknyás fiúk. Megígértem Doktornőnek, hogy szerzek neki egy pólót meg egy stainless üveget, meg aztán én is bizarr vonzódást éreztem a retrókülsejű póló felé, mert hát mégiscsak jó lesz edzésre járni. A felmarkolt mercseket követően pedig kerestem magamnak egy olcsó szusizót, mert pénzem már alig volt, és egyébként is le akartam ülni melegedni, kinyújtani a lábam, és pihenni egyet.
Beengedésre értem vissza, és összeismerkedtem egy német lánnyal, aki lelkendezve mesélte, hogy Kiotóból jött fel csak a koncert kedvéért, nem volt jegye sem, és most a 7-11-ben egy jakuza szólította le és ajánlott fel neki jegyet. 15 ezer jen volt, ami durván a két és félszerese egy leghátsó sorokba szóló jegynek.
Az enyém valamivel többe került. Mondjuk annyiba, mint egy szép Taujan pecsétgyűrű. És ennek, kérem, története van, úgyhogy okuljatok belőlem.
A japán koncerteken, a sporteseményekhez hasonlóan, hagyományosan egyenárasok a jegyek. Ellentétben a színházzal, a kabukival vagy a szumóval, ahol a minél közelebbi jegy kerül többe, a sportesemények és a könnyűzenei koncertek jegyei kötelező jelleggel azonos árban vannak. Ne kérdezzétek, miért, én nem tudom, ez is valami japán dolog lehet, mint az, hogy meg van szabva, hogy a diszkókban legalább hány lumen erősségű fénynek kell lennie a tánctéren. Azt hiszem, ahhoz van köze, hogy ezek "szórakoztató" és nem "művészi vagy hagyományos" előadásformáknak számítanak, de most csak arra építek, amit japánoktól hallottam.
A hatvanas években a baseball-mérkőzések idején terjedt el az, hogy a jakuza a kezébe vegye a jegyek újraelosztását, ami, ha belegondolunk, logikus: a baseball nagyon népszerű sport volt Japánban, ahogy a mai napig az, és az első sorban ülni, vagy a lelátó tetején, ha árban ugyanannyi is, nem ugyanaz az élmény. Ezért aztán a nyerészkedés, mint biznisz, az üzérekhez került, akik nagy mennyiségben felvásárolták a jegyeket, és a jobb helyekre szólókat sokszor öt-tízszeres áron adták tovább, így ha rajtuk is maradt pár "rossz" jegy, még mindig kerestek vele. A helyi maffia pedig meglátta ebben az üzletet, úgyhogy gyakorlatilag azóta maffiakézben van a másodkezes jegykereskedelem. Ez a popzenekaroknál (különösen a koreai bandáknál) a legdurvább, és a legdurvábban jövedelmező, de rock-metáléletben is ugyanúgy jelen van.
A zenekarok ezt azzal próbálják kivédeni, hogy rajongói klubokat alapítanak, és a jegyértékesítésre több hullámban kerül sor: először a fanclub veszi a jegyeket, utána még mindig a banda saját weboldalán keresztül, sorsolás (lottery) útján a nem-fanclub-tag rajongók, és végül jön az utolsó kör, a nyilvános jegyvásárlás megnyílása. Ez amúgy egy korrekt rendszer, mert így legalább azok, akik tényleg hardcore rajongók, biztosan jutnak jegyhez, és többnyire jó helyre szóló jegyhez. Csakhogy, és itt jön a bibi: nem minden zenekarnak van nemzetközi fanclubja. Vagyis vagy meg kell kérned egy kint élő ismerőst, hogy lépjen be a nevedben, vagy meg kell kérned egy shopping service-t, hogy intézze ezt el neked. És lássuk be, az átlag európai fan nem jár annyiszor Japánba egy évben, hogy megérje neki 4-5-6 bandának a fanclubjában fizetnie a tagsági díjat, hogy majd amikor kimegy, biztosan legyen jegye egy jó helyre (főleg, hogy a koncertek még kevésbé kiszámíthatóak, mint az ember szabadságolása). Marad még az az opció, hogy megkérsz valakit, aki fanclub tag, hogy vegyen neked jegyet, de sokszor ez sem megoldás, mert a jegyek elektronikus formában érkeznek telefonra, QR kódként, és ha elkérnek tőled egy személyit (kisebb koncerteken, pláne egy nyilvánvalóan külfölditől el is szoktak), akkor kiderül, hogy mondjuk nem a nevedre szól a jegy, és nem engednek be. (Gazetten velem háromszor vetették elő az útlevelemet, és hasonlították össze a jegyemen lévővel - még ott, helyben sem tudtam volna eladni másnak!)
Szóval, a külföldi fanok élete jelentősen meg van nehezítve, és én ezt tudtam előre. Megnéztem a honlapon, mikor kezdődik a nyilvános jegyvásárlás, beizzítottam a shopping service-emet, de megdöbbentő módon 60 másodpercen belül minden jegy elkelt a koncertre. Amire mondjuk nem számítottam, mert már tucatnyi jegyet vetettem magamnak ezzel a céggel, mindig bejuttattak a leglehetetlenebb helyszínekre is, és nem akartam elhinni, hogy minden jegy elfogyott. Persze, másodkézből lehetett volna venni 30-35 ezer yenért akár a földszintre, a dühöngőbe is jegyet, de valahogy egyrészt nem tudtam feldolgozni, hogy egyetlen koncertre többet fizessek ki, mint hat másikra, másrészt nem vagyok már ekkora rajongója ennek a bandának. Végül Yahoo Japan aukciókról sikerült vennem jegyet, amire ráfizettem egy rakás kezelési költséget meg postát, de úgy voltam vele, hogy egye meg a fene, ezen a ponton már mindegy.
Igazából nem bántam meg. Igazából én a Dirut ennyire élőnek és boldognak és életvidámnak még sosem láttam. A közönség tombolt, jó hangulat volt, és ahogy megfogalmaztam magamban: ez ugyanaz a Diru volt, mint a Five Ugly Kingdom idején. Die haja gyönyörű volt, Kaoru magabiztos és szexi, Kyo vidám és kisfiús, és táncikálós és ugrálós és aktív, Toshiya láthatóan nem tudott mit kezdeni a nosztalgiával, Shinya pedig - amikor az Umbrellát játszotta - mintha nem is emberi lény lett volna. Szerették egymást, szerették ezeket a számokat, szerették a közönséget, és én is szerettem őket.
Az első egy órát végigbőgtem, a másodikat végigbuliztam. Azt hiszem, az első olyan Diru koncertem volt, amikor sokkal többet pakoltak belém, mint amennyit érzelmileg kivettek belőlem.
Setlist:
1. kigan
2. ZOMBOID
3. UTAFUMI
4. undecided
5. RINKAKU
6. Chain repulsion
7. embryo
8. mushi
9. Új dal
10. 24ko Cylinder
11. karasu
12. FILTH
13. HADES
14. Un deux
Encore:
1. G.D.S.
2. Mr.NEWSMAN
3. The Domestic Fucker Family
4. umbrella
5. Sustain the untruth
6. JESSICA
Koncertélmény: 10/19
Nosztalgiafaktor: 10/130
Die haja: 10/15
Die öröme, amikor felkonferálta a Jessicát: 10/25
Kaoru kisétálásai a színpad szélére: 10/52
A zenekarok ezt azzal próbálják kivédeni, hogy rajongói klubokat alapítanak, és a jegyértékesítésre több hullámban kerül sor: először a fanclub veszi a jegyeket, utána még mindig a banda saját weboldalán keresztül, sorsolás (lottery) útján a nem-fanclub-tag rajongók, és végül jön az utolsó kör, a nyilvános jegyvásárlás megnyílása. Ez amúgy egy korrekt rendszer, mert így legalább azok, akik tényleg hardcore rajongók, biztosan jutnak jegyhez, és többnyire jó helyre szóló jegyhez. Csakhogy, és itt jön a bibi: nem minden zenekarnak van nemzetközi fanclubja. Vagyis vagy meg kell kérned egy kint élő ismerőst, hogy lépjen be a nevedben, vagy meg kell kérned egy shopping service-t, hogy intézze ezt el neked. És lássuk be, az átlag európai fan nem jár annyiszor Japánba egy évben, hogy megérje neki 4-5-6 bandának a fanclubjában fizetnie a tagsági díjat, hogy majd amikor kimegy, biztosan legyen jegye egy jó helyre (főleg, hogy a koncertek még kevésbé kiszámíthatóak, mint az ember szabadságolása). Marad még az az opció, hogy megkérsz valakit, aki fanclub tag, hogy vegyen neked jegyet, de sokszor ez sem megoldás, mert a jegyek elektronikus formában érkeznek telefonra, QR kódként, és ha elkérnek tőled egy személyit (kisebb koncerteken, pláne egy nyilvánvalóan külfölditől el is szoktak), akkor kiderül, hogy mondjuk nem a nevedre szól a jegy, és nem engednek be. (Gazetten velem háromszor vetették elő az útlevelemet, és hasonlították össze a jegyemen lévővel - még ott, helyben sem tudtam volna eladni másnak!)
Szóval, a külföldi fanok élete jelentősen meg van nehezítve, és én ezt tudtam előre. Megnéztem a honlapon, mikor kezdődik a nyilvános jegyvásárlás, beizzítottam a shopping service-emet, de megdöbbentő módon 60 másodpercen belül minden jegy elkelt a koncertre. Amire mondjuk nem számítottam, mert már tucatnyi jegyet vetettem magamnak ezzel a céggel, mindig bejuttattak a leglehetetlenebb helyszínekre is, és nem akartam elhinni, hogy minden jegy elfogyott. Persze, másodkézből lehetett volna venni 30-35 ezer yenért akár a földszintre, a dühöngőbe is jegyet, de valahogy egyrészt nem tudtam feldolgozni, hogy egyetlen koncertre többet fizessek ki, mint hat másikra, másrészt nem vagyok már ekkora rajongója ennek a bandának. Végül Yahoo Japan aukciókról sikerült vennem jegyet, amire ráfizettem egy rakás kezelési költséget meg postát, de úgy voltam vele, hogy egye meg a fene, ezen a ponton már mindegy.
Igazából nem bántam meg. Igazából én a Dirut ennyire élőnek és boldognak és életvidámnak még sosem láttam. A közönség tombolt, jó hangulat volt, és ahogy megfogalmaztam magamban: ez ugyanaz a Diru volt, mint a Five Ugly Kingdom idején. Die haja gyönyörű volt, Kaoru magabiztos és szexi, Kyo vidám és kisfiús, és táncikálós és ugrálós és aktív, Toshiya láthatóan nem tudott mit kezdeni a nosztalgiával, Shinya pedig - amikor az Umbrellát játszotta - mintha nem is emberi lény lett volna. Szerették egymást, szerették ezeket a számokat, szerették a közönséget, és én is szerettem őket.
Az első egy órát végigbőgtem, a másodikat végigbuliztam. Azt hiszem, az első olyan Diru koncertem volt, amikor sokkal többet pakoltak belém, mint amennyit érzelmileg kivettek belőlem.
Setlist:
1. kigan
2. ZOMBOID
3. UTAFUMI
4. undecided
5. RINKAKU
6. Chain repulsion
7. embryo
8. mushi
9. Új dal
10. 24ko Cylinder
11. karasu
12. FILTH
13. HADES
14. Un deux
Encore:
1. G.D.S.
2. Mr.NEWSMAN
3. The Domestic Fucker Family
4. umbrella
5. Sustain the untruth
6. JESSICA
Koncertélmény: 10/19
Nosztalgiafaktor: 10/130
Die haja: 10/15
Die öröme, amikor felkonferálta a Jessicát: 10/25
Kaoru kisétálásai a színpad szélére: 10/52
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése