Koncertek Japánban 6/2: ACC + Negoto + The Novembers

Következzen a szokásos bevezető, mert hát ez mégiscsak egy blog, és nem a Sound of Japan, ahová válogatott vajszívű beszámolókat szokás feltenni. Hogy lettem én Novembers fan, és hogy jutottam el egy koncertre? 

Nos, hazudnék, ha azt állítanám, hogy nem tudtam arról, hogy van egy ilyen nevű zenekar, meg van egy Juszke nevű énekesük, de az életem nagyjából elment az övéké mellett. Ennek a fő oka az lehet, hogy alter zenét hallgatni bizonyos hangulat hiányában lehetetlen. Az már mindegy, hogy az a hangulat tart évekig, aztán eltűnik évekre, de mégiscsak egy belső késztetésről van szó, ami vagy van, vagy az istennek se lehet sehonnan se előásni. Úgyhogy amikor a Dir en grey-ből Die összeállt ezzel a Juszke gyerekkel szólóprojektezni, én akkor egy kicsit elővettem a Novemberst a memóriám mélyéről. És olyan érzés volt, mint amikor szegény Richmond, amikor felfedezte a Cradle of Flith-et: 

Szóval, az egész életem megváltozott. Visszajött tőle a kamaszkorom, a jó része, az a része, amikor Mercury Rev volt a mindenem, a Deserter's Songs volt az életmentő albumom, és annak rendje és módja szerint meg is mentette az életem.

Annál is inkább szíven ütött a dolog, mert idén novemberben terveztem MR koncertre menni az európai turnéjukon, erre meg beköszön az életembe egy japán banda, akik ugyanazt az érzést hozzák vissza, mint Mercury Rev. Elképesztő volt, lehengerlő, és lélegzet-visszatartó. Persze, ha valaki erre a műfajra nem nyitott, annak hiába magyarázom, de azért fogadjuk el feltételesen, hogy nekem ez egy borzasztó pozitív sokkélmény volt. 

És tekintettel arra, hogy ha a fene fenét evett is, nem tudtam eljutni a Die-féle koncertre (pedig!), ezért kicsit bennem maradt a tüske, hogy legalább egy Novembersre elmennék. Mert hát, na, ők aztán garantáltan nem fognak Európába jönni turnézni. Az utolsó lökést az adta meg, hogy kiderült, amikor én a Fujira mennék hegyet mászni, várható egy (mint kiderült, két) tájfun is, úgyhogy a túrát lefújva más őrültségekbe vágtam a fejszémet. 

A dolog úgy állt, hogy augusztus 27-én hagytam el Himejit, egy napot kirándultam Kobe környékén, majd 27-én este Oszakában éjszakai buszra szálltam, és reggel hétkor a szakadó esőben találtam magam a Shinjuku egy távoli, elfeledett részén. Első dolgom volt keresni egy Starbucksot, mert hát Japánban reggel hétkor semmi más nincs nyitva, ott pedig a reggeli matcha lattém mellett igyekeztem kitalálni, mihez is kezdjek magammal. Mivel sporttáskával voltam, a vásárlás hely hiányában nem volt opció. Ennek örömére elmentem először a Tsukijibe, kicsit imádkoztam Hide oltáránál, ettem egy oltári jó szusit a halpiacon, majd elmentem egy onsenbe a Tokyo Dome környékén. Aztán délután, miután leáztattam magamról az éjszakai buszozás és az egész előző nap koszát és izzadtságát, elindultam a koncertre. 

Hamarabb odaértem, mint kellett volna, ezért elkalandoztam egy Mos Burger felé, ami eléggé meglepő módon finom volt, a híresztelésekkel ellentétben. Aztán csak betaláltam magam a koncertre, ahol a kötelező 500 yenes italbeugró után rávetettem magam a merch pultra, és vettem magamnak egy L-es pólót meg egy live DVD-t. Aztán kibontva a pólót, rájöttem, hogy úszom benne, ezért vettem gyorsan egy kisebbet is. A nagy lett attól kezdve az alvópólóm. 

Ez egy three-man-live volt, és a másik két bandáról halvány fogalmam sem volt, de feltételeztem, hogy nyilván hasonló stílusú zenét játszanak, ha együtt lépnek fel. Beálltam szépen hátra, egy kis lépcső tetejére, közel a VIP szekcióhoz, akiknek egy külön ülős, emelvényes részt kerítettek el. Mert hát Nanácska sejtette, hogy egy Novembers koncerten azért felbukkanhatnak mindenféle alakok. Úgyhogy fél szemmel hátrasasolva, fél szemmel előre, vártam a kezdést.

Az Awesome City Club kezdett, akik valami tüneményesek voltak, az énekesnőjük és a doboslányuk, a hangulat, a fülbemászó dallamok - a végén már ott voltam, hogy meg akartam venni a cédéjüket is. 

Nagyjából a kezdésük után vettem észre, hogy tőlem olyan két és fél méterre, a közönség leghátsó részében álldogál egy jó negyvenes pasas, farmerben, kockás ingben, converse-ben, hátizsákkal a hátán. Eleinte rámolt valamit a hátizsákjába - ahogy láttam, papírtokos cédéket, és fejléces levélpapírokat, aztán elrakott mindent, karba fonta a kezét, és hallgatta a koncertet. Bennem meg felmerült az az iszonyat gyanú, hogy ez Die a Dir en grey-ből. 

Nézem, nézem, de hát nem ismertem meg, smink nélkül, profilból, nulla megvilágításban, és próbáltam nem idegesítően mereszteni a szemeimet, mert mi van, ha ő is csak simán egy néző? És én tévedek? Úgyhogy elkezdtem sasolni a kezét, hogy van-e rajta kígyótetkó. Meg ráírtam Doktor Lilre, hogy milyen színű most az ipse haja, mondja meg, mert én azt hallucinálom, hogy mellettem áll. A barnaság stimmelt. Az életkor is. Aztamindenit.

Közben zenekarcsere a színpadon, a Negoto kezdett játszani. A nevük amúgy egy szójáték, a "neko" (macska) és a "koto" (dolog) összevonásából, és ha másból nem, ebből sejthetitek, hogy egy lányzenekarról van szó. Nagyon pörgős kis zenét nyomtak, én határozottan élveztem, miközben Line-on Doktor Lillel annak az esélyeit latolgattam, hogy ez most vajon tényleg Die-e vagy sem. És akkor...

És akkor végre megmozdította a kezét, és ott volt a kígyótetkó! Az agyam ebben a pillanatban kinullázódott. És akkor a színpadon megint zenekarcsere, és jött a Novembers.

A Misstopiával kezdtek, én pedig kapásból olvadoztam, mert hát ilyen az, amikor egy albumot egy az egyben reprodukálnak a színpadon, kecmec és ügyetlenkedés nélkül. Lement még egy szám, amit nem ismertem, és a legutóbbi album-címadó dal, a Rhapsody in Beauty, majd Juszke kiállt a színpad szélére, kikotorta az arcából a ragyogóan szőke Kurt Cobain haját, és azt mondta: "Konbanwa, Kobayashi Yusuke desu." Én meg belül visítottam, mint a malac, akinek a farkát húzzák. Hát akad még bárki kerek e világon, aki így mutatkozik be? 

Összesen kilenc számot játszottak, a Rhapsody in Beauty-ban volt egy kis gikszer, azt újrakezdték, aztán az utolsó három albumról vegyesen elhangzott még a Tetsu no yume, a Blood Music 1985, a Xeno, és egy vagy két szám, amit nem ismertem, végül pedig a Romancéval zártunk. Erre már lejöttem a lépcsőről és közelebb mentem - eszméletlen volt, és mielőtt bárki azt gondolná, hogy ilyen nincs, nekem...

... orgazmusom volt fülön keresztül. És ezzel itt a vége.

Zárójeles megjegyzés: a közönség nagy része harmincon felüliekből, és meglepő módon főleg irodistákból állt. Azt hittem először, hogy a Negotós lányok apukái, de ennyi apukája az összes bandának együtt se lehet. Nem voltak formagyakorlatok, egyenintegetés, nem volt sikkantgatás, és semmi ilyesmi, de ettől függetlenül a hangulat száz százalékos volt. És Die a végén lelépett, mielőtt láthattam volna, hogy merre ment. Biztos együtt ittak egyet a végén. Én szépen kimentem a buszpályaudvarra, és egy másik éjszakai busszal visszacsorogtam Oszakába.

Helyszín: 10/10 (szuper volt, jó közlekedéssel, nagyon európai)
Közönség: 10/10 (végre semmi vkei haknizás, ezek zeneélvező emberek voltak)
Koncertélmény: 14/10 (WHOA!)
Trófeák: pólók, dvd, meg kiszúrni Die-t a tömegben! 

U.i.: Megtaláltam a setlistet Juszke Twitterén. Akkor nem én vagyok hülye, hogy nem ismertem fel a második meg az utolsó előtti számot? 

U.i.2.: Az aláfestő zenékért kézcsókom, főleg a Bowie / Depeche Mode kombóért így egymás után.